„Számomra a teljesítményen felül mindig fontos volt az ember”

Köztudott, hogy nagy sportrajongó vagy. Gyakran látni téged sporteseményeken, legyen szó kézilabdáról, vagy futballról. Mikor kezdtél érdeklődni a sport iránt?

Úgy gondolom, hogy a sport szeretete velem született, ezért teljesen természetes volt az érdeklődésem. Egyébként minden a focival kezdődött gyerekkorban. Régi, kedves emlékeimet gyarapítják a rádiós körkapcsolások. Ugye akkoriban még nem volt internet és megannyi televíziós közvetítés sem. Fociztunk is a barátokkal, nyaranta gyakran éjszakába nyúlóan rúgtuk a bőrt. Viszont abban nem igazán gondolkodtam, hogy versenyszerűen űzzem. Ezen felül egyébként a futás ment még jól. Általános, illetve középiskolás koromban rendszerint részt vettem kisebb, helyi szintű futóversenyeken, de az élsport világa soha nem vonzott igazán.

Immáron tizedik éve tevékenykedsz a Csapókerti Református Egyházközség lelkipásztoraként. Mondhatjuk, hogy tősgyökeres debreceni vagy?

Debrecenben születtem, ám mivel szüleim vámospércsiek, három éves koromig ott éltem, s csak azután költöztünk be ide. Azóta viszont itt élek, nem kevesebb, mint tíz évnyi megszakítással, mert a teológia elvégzését követően Békés megyébe kerültem lelkésznek. Ezen felül azonban minden ideköt, hiszen itt jártam óvodába, iskolába, később egyetemre is.

Mikor vált el, hogy a lelkészi hivatás a Te utad?

Szüleim szintén hívő emberek voltak, de nem volt lelkész a családunkban. Én a Péchy Mihály Építőipari Szakközépiskolában voltam gimnazista, ahol építőgépésznek tanultam. Az érettségi évében az osztályfőnököm mondta édesanyámnak azt, hogy nekem mindenképp tovább kell tanulnom. Ebben az évben formálódott bennem az a gondolat, hogy teológián folytassam a tanulmányaimat. Ekkor már döntöttem Isten mellett, s megtértem. Eleinte ódzkodtam attól, hogy felvételizzek, ám mivel Isten ezt az utat jelölte ki számomra, elfogadtam, s azt mondtam: „Rendben van Istenem, de csak akkor vegyenek fel, ha Te akarod, és ha Te valóban ezt akarod, akkor kérlek, segíts engem a kemény hat év, és a számtalan vizsga során”. És tényleg megtapasztaltam az Úr segítségét minden vizsgán, hiszen egyszer sem kellett ismételnem. Lépésről-lépésre épült ez bennem, s immáron húsz éve tart.

Hogy érzed, itt, a Csapókertben megtaláltad a számításaidat?

Azt egyedül Isten tudhatja, hogy mit hoz a holnap. Jól érzem magam itt, de a Békés-megyei Okányban sem volt ez másképp, hiszen ott is tíz szép évet töltöttem el, és hogy őszinte legyek, nagyon nehezen vettem rá magam a váltásra. Egészen addig, amíg Isten meg nem győzött arról, hogy ez az utam.

Mely volt az első meghatározó sportélményed, amelyet személyesen élhettél át?

Első élőben megtekintett labdarúgómérkőzésem természetesen a mai napig tisztán él az emlékezetemben. 1987 tavaszán a régi Nagyerdei Stadionban rendezték, az akkor még DMVSC néven szereplő focicsapatunk a Budapest Honvéddal játszott. Sajnos kikaptunk. A meccs pikantériája pedig az volt, hogy a debreceni kötődésű Bodonyi Béla szerezte a vendégek mindkét gólját, aki ráadásul annak idején Péchy-s volt, tehát egy iskolába jártunk. Mindemellett nagy élményt jelentett látni a fővárosi csapatot, melyre akkoriban a magyar válogatott épült, hiszen soraiban tudhatta többek között Détárit, Garabát, Sallait. De nálunk is remek spílerek kergették a labdát Mörtel Béla, Vancsa Miki és Mező Józsi személyében. Onnantól kezdve egyre gyakrabban látogattam ki a meccsekre, de igazi rendszerességről azután beszélhettünk, miután a Vágóhíd utcára költözött a csapat.

Van olyan meccs, vagy pillanat, mely mind közül kiemelkedik?

Nehéz kiemelnem egy-egy meccset, vagy sikert, hiszen a debreceni futball nagyon szép időszakot tudhat maga mögött, és valósággal elkényeztetett minket, kezdve a bajnoki címektől, a Hajduk Split, vagy Manchester United elleni párharcokon át a BL- főtáblás szereplésig. Nekem még az utolsó bajnokságunk is remek emlék, de miért is ne lenne az, hiszen újabb aranyérmet ünnepelhettünk, és a vereség ellenére végre megélhettük azt, hogy egy csapatunk rangjához méltó, nemzetközi színvonalú arénában köszönthessük kedvenceinket. Vége lett a folyamatos utazásoknak, s tudtuk, hogy ezentúl jöhet bárki, akár a Real Madrid, vagy bármely európai sztárcsapat.

Van-e kedvenc játékosod?

Itt sem tudok, vagy akarok egyetlen nevet kiemelni, hiszen az összes debreceni kötődésű, saját nevelésű játékosunk nagyon közel áll hozzám, és szerencsére volt belőlük nem kevés az elmúlt években, évtizedekben. Elég az olimpiai ötösfogatra gondolni, majd jött a Böőr Zoli fémjelezte generáció, most itt vannak Bódi Ádámék. Persze, az idegenlégiósokat is könnyen megkedveli az ember, de az mégis teljesen más, amikor valaki a szemünk előtt nő fel, s úgy válik a későbbiekben a csapat hasznára.

November 3-án a Hódosban köszönthettük az 1987-es bajnokcsapatot. Neked milyen emlékeid vannak arról az együttesről?

Én a legendás csapatot sajnos nem láttam élőben játszani, mint ahogy a Debreceni Dózsát sem, amely szintén kiemelt szereplője a debreceni sporttörténelemnek. Mindenesetre, remek érzés volt együtt látni a Lányokat, a meccs után pedig az a megtiszteltetés ért, hogy – bár kalandos úton, de – valamennyien dedikálták nekem a róluk készült könyvet. És ugyan személyesen nem csodálhattam azt az együttest, mint minden férfiember, én is mindig hátulról kezdtem olvasni a Hajdú-Bihari Naplót, hiszen ott voltak fellelhetők a sporthírek. Így abszolút képben voltam, mert egyébként is érdekelt minden, ami a város sportéletéhez kapcsolódik. Tudtam azt is, hogy a Komáromi Ákos nevével fémjelezett korszak egy rendkívül különleges periódusa volt a klubtörténetnek. A kézilabda-meccsre járás egyébként jóval később kezdődött a focinál, és több futball-meccsen voltam kint, de mára ez az arány megfordult, hiszen egyrészt nagyon közel a Hódos, másrészt a lelkészi teendőimből adódóan sokszor kedvezőbbek az időpontok.

Ezen a téren már mondhatom azt, hogy van egy találkozó, amely kiemelkedik, mégpedig a Lányok által is sokat emlegetett Radnicski elleni összecsapás, melynek felvételét sikerült annak idején megszereznem Ákostól.

Csendesebb típusú embernek tűnsz, a Hódos falai viszont időnként megremegnek a hamisítatlan atmoszférától…

Engem egyáltalán nem zavar, ha a B-közép rázendít. Sokkal inkább van bajom bizonyos kifejezésekkel, megnyilvánulásokkal, mert az én nézőpontom az, hogy tisztelnünk kell az ellenfelet, hiszen rajtuk keresztül érhetünk el jó eredményeket, s lehetünk bajnokok. Mindemellett saját játékosaink időnkénti szidalmazását sem tartom helyes útnak. Indulatok persze vannak az emberben, de el kell fogadnunk és be kell látnunk azt, hogy bizony a sportolók sem gépek. Cél, egyben elvárás a győzelem, de ha ez nem történik meg, én akkor sem tudok haragudni a csapatra.

Jelenleg sportolsz valamit?

A focit sajnos abba kellett hagynom néhány évvel ezelőtt, hiszen a bokám, térdem megsínylette az intenzívebb játékot. Futni viszont rendszeresen eljárok a stadion körül, ez pedig a lelkészi szolgálatomban is egyfajta pluszt jelent, hiszen olyankor tudok imádkozni, és fejben felkészülni.

Gyülekezeteidben többször vendégeskedtek már ismert sportolók, helyi közönségkedvencek. Hogy jött az ötlet? Ki volt az első vendég?

Mivel a sport közel áll hozzám, lelkészként is próbáltam, illetve próbálok törekedni sportolókkal való kapcsolatépítésre, kapcsolattartásra. Számomra a teljesítményen felül mindig fontos volt az ember, ezért jó ötletnek tartom azt, hogy meghívok a gyülekezetbe sportolókat, mert egy személyes találkozás, túl azon, hogy élményt jelent, közelebb hozhatja hozzánk azt az embert, akit mindaddig csak a tévében, vagy mondjuk a pályán láthattunk.

Az első ilyen kezdeményezésem lelkészi pályám elején, ’99 környékén történt. Telek András, válogatott labdarúgót hívtam meg Okányba, a gyülekezetemhez. Akkoriban már Kínában futballozott, s köztudott volt róla, hogy keresztyén ember, így hát felvettem vele a kapcsolatot. Örömmel jött, én pedig megszerveztem egy amolyan közönségtalálkozót a gyülekezeti teremben, ahol aztán egy nagyon jó hangulatú, érdekes beszélgetés kerekedett, melynek végén átöltöztünk, kimentünk a sportpályára, s fociztunk egyet. Jöttek hittanos gyerekek, és másik gyülekezet hittanosai is, Telek Andris pedig egy-egy félidőt játszott itt is-ott is. Mindez egyfajta felvezetése volt az okányi felnőttcsapat aktuális mérkőzésének, melynek kezdőrúgását természetesen Telek Andris végezte el. Látva, hogy ez működik, a későbbiekben is törekedtem erre. Meghívtam például Balczó Andrást, aki sokszínű és tanulságos előadással szolgált.

A gyakorlat pedig a Csapókertben folytatódott…

Így igaz, elvégre egy-egy közismert sportoló alaposan megdobja egy esemény rangját. Itt, a Csapókerti Gyülekezetben többször szerveztünk asztalitenisz-versenyt. Ezeken több alkalommal volt vendégünk Herczeg András, de járt nálunk Varga Pista is, aki sajnos abban az esztendőben elment közülünk. A DVSC kézilabdacsapatának helyi kötődésű játékosai pedig baráti beszélgetés kereteiben, és közösségi eseményen egyaránt jártak már itt. Velük játszani, beszélgetni úgyszintén kivételes élményt jelentett.

Jómagam láttalak játszani, s bár még nem volt alkalmunk megmérkőzni, nem fogadnék ellened. Volt olyan sportoló, aki megizzasztott, esetleg legyőzött?

Herczeg Bandival többször megmérkőztem, ám mivel győztesen jöttem ki az összecsapásainkból, András ígéretet tett nekem arra, hogy visszavág, elvégre egy élsportoló soha nem nyugszik bele a vereségbe. A kézis lányok közül Kudor Kitti nagyon ügyes volt. Róla túlzás nélkül elmondható, hogy nem csak a kézilabdapályán, hanem az asztal mögött is nagyon rafinált. Persze, a többi lánynak sem kellett szégyenkeznie.

Van-e olyan, aki még adós egy meccsel?

Bereczki Danival már régóta tervben van egy baráti jellegű asztalitenisz meccs, de sajnos közbejött a sérülése, melyből lassan kezd visszatérni. Az ő édesapjával, Bereczki Lajossal egyébként is jóban vagyok egyetemista korom óta, gyakran szolgálunk egymás gyülekezetében.

De Vantara-Kelemen Vicával az esküvőjüket követően úgyszintén kilátásba helyeztünk valami hasonlót, ám egyelőre nem tudtuk nyélbe ütni. Vica egyébként elmondása szerint nagyon jól játszik, ahányszor meglát, mindig megnyugtat, hogy nem felejtette el a ping-pongot, de köztudott, hogy mennyire sűrű az élsportolók időbeosztása. Mindenesetre készülök rá, és ami késik, nem múlik.

Jó kapcsolatot ápolsz a DVSC vezetőedzőjével, Herczeg Andrással.

Barátságunk 2009-ben, a Bajnokok Ligája-menetelésünk évében kezdődött. Történt, hogy a bajnokság őszi felében becsúszott pár vereség zsinórban (sorrendben: Videoton 0-3, Újpest 1-2, Győr 0-1 – a szerk.), mely után a szurkolók finoman fogalmazva is megkérdőjelezték András szakmai hozzáértését. Sokan egy edzőváltásban látták volna a megoldást. Én azonban kértem tőle egy személyes találkozót, mellyel próbáltam felülírni a negatív hangokat. Biztattam, s elmondtam neki, hogy mennyire hálásak vagyunk az eddig elvégzett munkájáért. Végül sikerült kimásznunk a gödörből, az idény végén minden hazai sorozatot megnyertünk, mellyel a mai napig egyedülálló bravúrt vitt véghez a csapatunk.

Dombi Tiborral, a debreceni Bombázóval szintén jóban vagy.

Tibi személyesen hozott egy példányt az életrajzi könyvéből, majd dedikálta nekem. Utána hosszasan elbeszélgettünk. Úgy gondolom, hogy ő nem csak játékosként volt igazi példakép, hanem emberként is olyan értékeket képvisel, melyek abszolút követendők. Őszinte, szorgalmas, alázatos és közvetlen. A kapcsolódási pontunk egyébként is adott volt, hiszen hollandiai pályafutása alatt barátságot kötött egy kedves lelkészcsaláddal, akikkel én szintén jóban vagyok. Mindemellett a futás is közös hobbi, mindketten megcsináltuk a Kékes-futást.

A lokálpatriotizmus, és a helyi sport szeretete mindenek felett áll nálad. Ezen felül van-e még olyan sportág, versenysorozat, amely képes szurkolóként tartósan megragadni a figyelmed?

A csúcs egyértelműen az olimpia. Olyankor nekem teljes a szabadság, igyekszek minden sportágat követni, főképp a magyar érdekeltségűeket. De most nagyon várom a téli olimpiát is.

Ha pedig egyéni sportágakról van szó, akkor mindenképp a tenisz és a Forma-1 áll az érdeklődésem homlokterében. Előbbi sportágban Roger Federer az abszolút kedvenc, hiszen rendkívüli színvonalon, művészeket meghazudtoló eleganciával játszik. A Forma-1-ben pedig Aryton Senna után Lewis Hamilton az, akinek szurkolni tudok.

Van-e olyan bibliai igéd, amely kapcsolódik a sporthoz, a sportoláshoz?

“Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (I. Korinthus 9; 24-27.)

T.S.