Balassagyarmaton születtél, de ifjúkorod Debrecenben töltötted, s dolgoztál a helyi televíziónál is. Milyen emlékek jutnak eszedbe a cívisváros kapcsán?
Ha minden meghatározó élményemet felsorolnám, többszörösen túllépnénk a terjedelmi korlátokat, ugyanis szinte minden Debrecenhez köt, s bár az ezredforduló óta a fővárosban élek, a mai napig jó szívvel gondolok a hajdúságban eltöltött két évtizedre. Négy éves voltam, amikor a családommal Balassagyarmatról Debrecenbe tettük át a székhelyünket, így a gyermekkorom első képei már a régi Nagyerdei Stadionhoz és a zötyögő villamoshoz kötődnek, de később a főiskolás éveim alatt is rengeteg élményt szereztem, életre szóló barátságokkal gazdagodtam. A televíziós pályafutásom a helyi DTV-nél indult el, ahonnan 2001-ben a Magyar Televízióhoz kerültem, ezért Budapestre költöztem. Azóta városrészek nőttek ki a földből, rohamléptekkel fejlődik Debrecen, én pedig mindig boldog és büszke vagyok, ha a cívisvárosba vezet az utam, csodálom az új épületeket, s olykor elmerengek a gyermekkori emlékeimen. Senki sem tudhatja, hogy mit hoz a jövő, de ha lenne rá lehetőségem, örömmel tölteném a nyugdíjas éveimet Debrecenben.
Említetted a régi Nagyerdei Stadiont, ahol legendás csatákat vívott a Loki a nyolcvanas években. Mikor fertőződtél meg a futballal?
Édesapám ifjúsági válogatott labdarúgó volt, így nem meglepő, hogy már kisiskolás koromban rendszeres látogatója voltam a hazai mérkőzéseknek, s a mai napig fanatikus Loki-szurkoló vagyok. Akkoriban mi, gyermekek egyfajta labdaszedőként, a kapu mögül figyeltük a klasszisokat, s életre szóló élményekkel gazdagodtunk. Nyolc éves lehettem, amikor a Détári Lajossal felálló Honvéd látogatott a cívisvárosba, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem, el sem mertem hinni, hogy a korszak egyik legnagyobb magyar labdarúgóját néhány méterről láthatom játszani. Mező József előttünk védte ki az ellenfelek szemét, de Sallai Sándor cseleit is szájtátva figyeltük, a stadionban uralkodó légkör pedig utánozhatatlan volt. Amikor felkerültem Budapestre, akkor figyelt fel az ország a Sándor Tamás vezette Lokira, az új kollégáimtól pedig nem győztem elviselni a zrikákat, a fővárosban ugyanis a legtöbben vagy a Ferencvárosnak, vagy az Újpestnek szurkolnak elvakultan. Én persze büszkén hirdettem, hogy debreceni kötődésű vagyok, s a mai napig fel tudnám sorolni a DVSC akkori összeállítását.
Olyan szenvedéllyel beszélsz a labdarúgásról, hogy híradós helyett akár sportriporter is lehetnél…
Talán éppen a rajongásom miatt nem lettem az, hiszen így bármilyen gondolatot megfogalmazhatok a sportról, s bátran felvállalhatom, hogy a Loki sikeréért szorítok, laikusként nem vádolhatnak elfogultsággal. Azzal, hogy nem vált a munkám szerves részévé a sport, megmaradtam egyszerű szurkolónak, akinek a kanapéról mindenről megvan a maga véleménye, s örömmel ki is nyilvánítja azt. Annak idején testnevelés szakon végeztem, így kézenfekvő lett volna a sportriporteri hivatás, ám idővel kiszélesedett az érdeklődési köröm, egyre jobban kezdett foglalkoztatni, hogy mi történik a nagyvilágban, híradósként pedig mindig naprakész lehetek. A sport jelenleg számomra a szabadidőt jelenti, ha időm engedi, a fővárosban is szívesen ellátogatok egy-egy mérkőzésre, olykor pedig a kisfiamat is magammal viszem, hogy olyan élményekkel gazdagodhasson, amilyeneket én szereztem egykoron.
Milyen sportokat próbáltál ki fiatalon, s melyik került a legközelebb a szívedhez?
A közel kétméteres magasságomból adódóan a kosárlabdát választottam, a DSI-Degáz színeiben játszottam, s rendre parázs rangadókat vívtunk az Oláh Gábor utcai Sportcsarnokban. Balkezesként a kézilabdában is voltak sikerélményeim, Mocsai Lajos például egyszer a fülembe súgta, hogy az adottságaim alapján akár válogatott szintre is eljuthattam volna, de sosem léptem át a versenysport küszöbét, talán nem mertem egy lapra feltenni mindent. Egyáltalán nem bánom, hogy a mozgás hobbi maradt az életemben, mert imádom a szakmámat, s ahogyan régen a pályán, úgy jelenleg a televízióban is igyekszem száz százalékot nyújtani. Különböző gálamérkőzéseken volt szerencsém több ezres közönség előtt is sportolni, így átérezhettem annak a súlyát, hogy a szurkolók miattunk jönnek ki egy mérkőzésre, ilyen helyzetekben nem lehet félgőzzel játszani. A hírek olvasása közben nem kapok közvetlen visszajelzéseket a nézőktől, mégis tisztában vagyok vele, hogy milliók figyelnek a készülékükön keresztül.
Elkerülhetetlen a kérdés: hogyan érintett, hogy a DVSC labdarúgócsapata huszonhét év után búcsúzni kényszerült az első osztálytól?
A helyszínen tekintettem meg a Paks elleni szezonzárót, s olyannyira sokkoltak a történtek, hogy még másnap, munkába menet is a kieséshez vezető okokon és a klub jövőjén járt az eszem. Ezúttal a kollégák sem viccelődtek, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy a cívisváros élvonalbeli futballcsapatot érdemel, a búcsú óta pedig szerencsére pozitív változások történtek a klub háza táján, amely maximálisan élvezheti a városvezetés támogatását. Gyönyörű az új stadion, de kissé hiányzik az Oláh Gábor utcai létesítmény a teltházas mérkőzésekkel, a legfontosabb pedig természetesen az eredményesség, az elmúlt másfél évtizedben ugyanis hozzászoktunk a fényes sikerekhez, jó lenne újra önfeledten ünnepelni a főtéren. A háttér érzésem szerint biztosított, a közönség fantasztikus, a játékosoknak pedig el kell viselniük a rájuk nehezedő nyomást, s szívüket-lelküket ki kell tegyék a pályára.
P.G.
Fotók: Szebeni István/magánarchívum
