Korábban játékosként, jelenleg vezetőként tevékenykedsz a futballban. Mondhatjuk, hogy a labdarúgás tölti ki az életed?
Olyannyira, hogy gyakorlatilag 30 éve a labdarúgásban élek. Mondhatom, hogy az életem nagy része ezzel fog telni, remélem, még sokáig dolgozhatok a magyar fociért.
A labdarúgással hogy kerültél kapcsolatba?
Létavértesen születtem, mikor azt mondom, debreceni vagyok, nyílván a város és vonzáskörzetére gondolok. Egyszerű gyerekként nőttem föl, Létán minden sportot kipróbáltam, amire lehetőségem nyílt. Megye egyben kézilabdáztam, amit nagyon szerettem, de igazán közel hozzám a foci állt viszont még az asztalitenisz is lekötött. Gyerekként ez töltötte ki az időmet a tanulás mellett, de volt, hogy csak futkároztunk, bújócskáztunk a többiekkel. A foci viszont örök szerelem volt és a mai napig megmaradt ez a vonzalom.
Klubszinten is Létán kezdtél el komolyabban foglalkozni a labdarúgással?
Édesapám, Isten nyugosztalja, volt a helyi csapat szertárosa, a bátyám pedig játékosa a klubnak, center poszton játszott, sok gólt szerzett. Én gyerekként mindig mentem megnézni a mérkőzéseit, szerettem a meccsek hangulatát, szurkoltam a többi gyerekkel együtt. A serdülő csapatban kezdtem el, olyan játékosokkal, mint Plókai Misi és Attila, Szabó Laci, Dienes Imi, Belényesi. Létavértes jó termőtalaja volt a megyei labdarúgásnak, többen is játszottunk később a DVSC-ben. Ez nem is csoda, hiszen minden alkalmat megragadtunk, hogy rúghassuk a bőrt, volt egy egészséges rivalizálás köztünk, ami segítette fejlődésünket.
Debrecenben akkor több labdarúgócsapat volt. Egyértelmű volt, hogy a Lokiban képzeled el a jövőt?
Ez nem volt kérdés. A tehetség adva volt, hogy a város legjobb klubjába igazoljak. Pedig a DUSE és a D. Kinizsi is jó csapattal rendelkezett, de nem gondolkoztam, a Lokit választottam.
Még iskolába jártál, a tanulást, hogy tudtad egyeztetni a sporttal?
Tanulással nem voltak problémáim, jó tanulónak számítottam, A Bethlen Gáborba jártam középiskolába, ahol a tanáraim jó véleménnyel voltak rólam. Néhány tanárom közgazdászt szeretett volna belőlem faragni, felvételiztem is az egyetemre, de inkább a labdarúgás felé húzott a szívem. De később bepótoltam az elmaradt tanulmányokat, 42 évesen megszereztem a diplomámat.
Kik voltak akkor játékosként a Lokiban?
Azt gondolom, hosszan lehetne sorolni a neveket, de például Horváth Béla, Dúró, Supka, Mező, Bücs, Jankovics, Mörtel, a már említett Plókai Attila. Elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam a felsorolásból. Nagyon jó csapatunk volt, mondom ezt annak ellenére, hogy gyakran a kiesés elkerüléséért harcoltunk. Abban az időben sok jó csapat volt, tele jó játékosokkal, viszont a főváros centrikusság volt a jellemző, a vidéki csapatoknak a középmezőny volt az elérhető.
Könnyen ment a beilleszkedés?
Ezzel nem volt gondom, 14 évesen már Debrecenben folytattam tanulmányaimat, kollégiumban laktam, így hamar elszakadtam a szülői háztól és megszoktam a városi életet. Az más kérdés, hogy nagyszerű játékosok közé bekerülni furcsa érzés volt, hiszen előtte vidéki gyerekként csak csodáltam őket. Velük ülhettem egy öltözőbe, ami egyszerre volt számomra megtisztelő és félelmetes érzés. De nem kellett sok idő, hamar befogadtak, nagyon jó barátság alakult ki Bücs Zsolti, Dúró Józsi és köztem, ami most is meg van köztünk. Mi annak idején elég „hírhedt” hármasnak számítottunk. Nagyon szép évek voltak, mindig boldogság tölt el, mikor visszaemlékszem erre az időszakra. Nem szeretném megbántani a mai játékosokat, de azt kijelenthetem, több egyéniség volt akkor a magyar fociban, mint manapság.
Inkább irányító játékos voltál?
Igazából a pálya középső részén éreztem jól magam, de az edzőim gyakran kitettek szélre, ez nem zavart, hiszen örültem, hogy játszhatok. Megboldogult Nagykaposi Elemér tett be végül középre, irányító posztra. Rendkívüli edző volt, sokat köszönhetek neki, nagyon szerettem.
Technikás, pengés játékosok közé tartoztál. Ez születési adottság volt?
Gyerekként szinte a labdával keltem, labdával feküdtem, fociztam, ha nem volt játszótárs, falhoz rugdostam a lasztit, dekáztam, rengeteget gyakoroltam így. Elképzelhető, a zsigereimben benne volt a labdaérzék, bár nem tudok olyan ősömről, akitől ezt örökölhettem volna. Inkább a rengeteg gyakorlásnak köszönhető, hiszem imádtam a focit és ez örökre így is fog maradni. Bár manapság a tenisz került előtérbe, 50 évesen versenyeken indulok, 20-30 évesekkel küzdök csapatbajnoki mérkőzéseken és szerencsére van sikerélményem.
De visszatérve a kérdéshez, természetesen kell egy adottságnak lenni, de nagyon sokat számít a gyakorlás, ezzel el lehet érni tudás maximumát, igaz, ez mindenkinél más szint. Szerencsére ez nálam magas szinten volt, de ezért sokat is tettem, jó érzés, hogy ennyi év távlatából is ez maradt meg rólam.
Első élvonalbeli mérkőzésedre emlékszel?
Sajnos igen, bár gondolom, ez most furcsán hangzik. 1986 májusában a Honvéd ellen játszottunk az utolsó fordulóban, tejfölösszájúként fogalmam se volt a háttérben zajló eseményekről, utólag derült ki, ez egy előre megbeszélt találkozó volt, amivel a csapat bennmaradt az NB-1-ben. De én akkor boldog voltam, hogy bemutatkozhattam az első csapatban. Az egyenlítő találat, amit Zsuppos szerzett, volt a magyar labdarúgás bajnokságának az ötvenezredik gólja, még egy szép kupát is kapott érte.
Hét év alatt rengeteg mérkőzést játszottál, van amelyik különösen emlékezetes számodra?
A Volánnal játszottunk ki-ki meccset, Plókai Attila és jómagam szereztük a gólokat, ami igazán emlékezetessé tette ezt a mérkőzést, a Vágóhíd utcán 12000 néző előtt játszottunk annak ellenére, hogy kiesési rangadó volt. De jó lenne ez a nézőszám manapság. Végül az osztályozón nem sikerült kivívnunk a bennmaradást.
A kiesés miatt igazoltál el Debrecenből vagy más volt a háttérben?
Nem a kiesés miatt, hiszen játszottam a Lokival a másodosztályban is, bár régóta elkerültem a klubtót, mai napig szeretem a DVSC-t, ahol csak tudok, segítek volt egyesületemnek, a Vasas és a DVSC közt nagyon jó a kapcsolat. Plókaival nagyon tehetséges játékosnak tartottak minket, szinte a fél NB-1-től érkezett megkeresés, végül Verebes József hívó szavára nem lehetett nemet mondani. Az igazsághoz az is hozzátartozik, akkor nősültem meg, szerettük volna közös életünket saját fedél alatt elkezdeni, ezt jeleztem a DVSC akkori elnökének, amit nem tudott nekem megadni. Az MTK hároméves szerződés mellé ezt a kérésünket teljesítette. Utólag visszatekintve ez jó döntésnek bizonyult.
MTK után csepeli kitérő, majd a Videoton következett…
AZ MTK-nál kitöltöttem a hároméves szerződésemet, büszke vagyok az ott eltöltött évekre, ott kezdtem el kiteljesedni, csapatkapitány voltam, itt lettem válogatott kerettag. A klub körül elfogyott a levegő, bizonytalan volt a jövő ezért váltottam. Annak az évnek őszén vette át a klubot Várszegi, azonnal meg is kerestek, vissza akartak igazolni. Maradtam Csepelen, ahol remek két évet töltöttem. Első évben stabil középcsapat voltunk, a másodikban pedig sokáig vezettük a bajnokságot. 29 évesen jól ment a játék, a Videoton kitartóan ostromolt, hogy szerződjek hozzájuk, végül aláírtam a felkínált szerződést. 33 évesen már túl voltam pályám csúcsán, meg egy műtéten, de még Kecskeméten próbáltam segíteni a csapatot, hogy feljusson az NB-1-be, sajnos ez nem sikerült. A futballpályafutásom itt is ért véget.
Még játékosként, tervezted már a futball utáni életet?
2000-ben igazoltam Kecskemétre, Jámbor János volt akkor a klub tulajdonosa, szerződésem lejárta előtt megkérdezte tőlem, mik a további terveim. Én is gondolkoztam a hogyan továbbról, még nem döntöttem, hogy alacsonyabb osztályban folytatom vagy edzőként tevékenykedek tovább. Jámbor úrral az irodájában leültünk beszélgetni, közben elmondtam neki rendelkezek közgazdaságtudományi végzettséggel, ő pedig felkért, legyek a klub menedzsere. Örömmel elfogadtam, pár hónap múlva pedig már cégvezetőként dolgoztam a klubnál. Természetesen tudtam, tovább kell képezni magam, hogy munkámat jól tudjam elvégezni. Beiratkoztam a TF menedzseri szakára és megszereztem a diplomát.
Össze kellett kapni magam, mert az elvárások nagyok, de minden nagyképűség nélkül kijelenthetem, ezeknek meg tudtam felelni. Ezt bizonyítja, hogy 17 év után ma is Jámbor János klubtulajdonosnál dolgozok.
Sok játékos nehezen lép túl azon, hogy véget ért a karrierje. Neked segített, hogy tovább dolgozhattál a labdarúgásban?
30 évesen azért szembesülni kell azzal a tudattal, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik, ez függ persze a genetikától. 32-33 évesen éreztem, hogy kezdtem elhasználódni, fejben felkészültem, hogy eljön a pillanat, mikor vége. Nem viselt meg, hogy nem rólam írnak az újságokban, nem szerepelek mérkőzések fotóin, természetesen sokat jelentett, hogy maradtam az öltözői közegben, annak környékén. Volt hatásom a futballra, remélem ez még ma is meg van, munkámmal hozzá tudok járulni az eredményességhez, de azt is tudom, a rossz szereplésben természetesen az én munkám is benne van.
Átkerültél a másik oldalra, már vezetőként dolgoztál Kecskeméten. Voltak a klubnál olyan játékosok, akikkel együtt játszottál, nem okozott feszültséget köztetek, hogy már te voltál a „főnök”?
Gratulálok ehhez a kérdéshez, nagyon jó. Érdekes volt, mert azokkal, akikkel addig baráti viszonyt ápoltam, nehezen fogadták el, hogy az öltözőből felkerültem az irodába és időnként olyan döntéseket kellett hoznom, ami nem biztos, hogy számukra kedvező volt. Néhányan úgy érezték, a döntéseim mögött a nagyképűség rejlik. Többször leültem velük beszélgetni, ez a munkám, a feladataim ezt kívánják meg, ezt meg kell érteniük. Nem volt egyszerű tisztázni a dolgokat, de úgy érzem, sikerült kezelnem ezt a problémát.
Jámbor János hívott a Vasashoz is?
2003-ban gyakorlatilag Angyalföldön megszűnt a labdarúgás, fogalmazhatnék úgy a kezdőkörben eltemették a focit, mi az év nyarán viszont újraélesztettük. A másodosztályból indulva két részletben, mert 2011-ig tartott az első időszakunk, majd 2014 januárjától újra felépítettük a klubot. Jámbor úrról tudni kell, hatalmas Vasas szurkoló, gyerekkorától imádja a klubot, piros-kék vér csörgedezik az ereiben. Bátran mondhatom, a szurkolók is szeretnek bennünket, érzik a klubszeretetünket, a klub iránti alázatunkat.
Mekkora munka fekszik ebben?
Egyszerűen mondva, nagyon nagy. De nem csak a munka nagysága itt ami döntő, hanem az a rengeteg pénz, amit Jámbor úr erre áldozott. Nem csak tőkét fektetett be, hanem a felhalmozott adósságokat is kifizette. De kellett ehhez egy nagyszerű csapat alázatos munkája is.
Alázat, elhivatottság. Ez jellemző volt rád játékosként is. Ezt vitted tovább vezetőként is?
Mindig akarnok voltam, szerettem saját kezemben tartani a sorsom, megadni mindent a családomnak, hiszen már két fiam is született, ezek hajtottak előre, minél jobban végezzem a munkámat és úgy gondolom, az akarnokságom viszonylag jó sportvezetőt faragott belőlem. Büszkeséggel tölt el, hogy tavaly két fórumon is az év sportvezetőjének választottak.
Az, hogy Debrecenben kamatoztasd a tudásod, nem fordult meg a fejedben?
Ez azért nem egyszerű, bár Szima Gáborral egy helyről származunk, gyerekkorunk óta ismerjük egymást, igazából ez egyszer merült fel Gábor részéről, de nem jutott el odáig a történet, hogy meg is valósuljon. Természetesen szívesen dolgoznék majd egyszer a debreceni labdarúgásban, de jelen pillanatban minden erőmmel a Vasasért dolgozok. Életem felét Debrecenben, Létavértesen töltöttem, a másik felét Pesten, így valahol mindegyik a hazám. A Vasasban sosem játszottam, de eltöltöttem itt több mint 10 évet, szívemhez nőtt a klub, mindamellett, hogy a szívem csücske mindig a Loki marad.
Említetted a feleségedet. Sportszerelem volt vagy ő teljesen civil?
Valahol mind a kettő. Egy faluban éltünk, nagyon szép kislány volt, megakadt rajta a szemem, mondtam is magamban, ez a lány jó lesz nekem. De rendkívül tehetséges atléta volt, a DSI-ben sportolt, remek gátfutónak és távolugrónak számított. Csak a tanulás más irányba vitte, na meg én is és remélem, ha majd elolvassa ezt az interjút, azt fogja mondani, nem bánta ezt meg.
Könnyen meghódítottad?
Én 19 éves voltam, ő 14, még komoly dolgokat nem tudtunk megbeszélni, de mondtam neki, el fogom venni feleségül. Bár úgy voltam akkor vele, 19 évesen még jönni-menni szeretnék a nagyvilágban, 2 év múlva elkezdtünk komolyabban járni, kialakult közöttünk a szerelem és ez ma is, 26 évnyi házasság után is tart.
Házasságotokból született két gyerek…
A nagyobbik fiam Milán, 93-ban született, ma már 24 éves. Sokáig nem érdekelte a foci mint játék, olyan 8-9 éves korában viszont ez megváltozott, elfogultság nélkül mondhatom, meg is volt a tehetsége. Játszott a Vasas korosztályos csapataiban, a Fradi U-19-es harmadik helyezett csapat tagja volt, NB-2-ben is játszott, de éreztük, ennél feljebb nem kerülhet és a tanulás mellett döntöttünk közösen. Úgy gondolom, jól döntöttünk, az ELTE Corvinus közös szakán nagyon jól tanul, szép jövő előtt áll, nagyon büszke vagyok rá. Ha nem a tanulást választja, lehetett volna élvonalbeli focista, de semmi hiányérzet ebből nincs bennünk. 2004-ben született Zalán, a kisebbik fiam, na ő amint lábra tudott állni, már rúgta a labdát. Nagyon úgy néz ki nagy tehetség, tőlem a technikai ügyességet, páromtól meg az atlétikus képességeket örökölte. Az MTK korosztályos csapatában játszik, de nem a saját korosztályában, hanem az egy évvel idősebbek között. 13 éves előtte is szép jövő áll. Mindkét gyermekemre nagyon büszke vagyok és szurkolok nekik, hogy minél többre vigyék az életben és ehhez minden segítséget megadok számukra.
Gondolom, szoktatok együtt meccseket nézni. Hogy képzeljük ezt el?
Nagy viták vannak, én Barcás vagyok, ők meg Real drukkerek. Az elmúlt évtizedben talán én örülhettem többet, de az elmúlt 1-2 évben nagyon csendben vagyok, próbálom is külön nézni a meccseket, ne piszkáljanak. De mindketten szurkolnak a Vasasnak, mikor nyer a csapat, az közös élmény.
Focilabda előkerül időnként?
Igen, de inkább a téli időszakban. Szilveszterkor mindig foci van, a barátaink és a gyerekeik összeállunk és játszunk egy meccset a fiatalok ellen. Tavaly már éppen hogy nyertünk, idén fel kell kötnünk azt a bizonyos fehérneműt, mert kinéz nekünk egy vereség.
Családdal egyéb programokra jut idő?
Mikor van egy kis szabadidőm, kicsit leválok a családról és teniszezek. 40 évesen kezdtem el, mai napig versenyeken veszek részt, azt a rivaldafényt, adrenalin löketet, ami aktív játékosként meg volt, most valamennyire újra meg van. Tenisz mellett hetente eljárok futni, minden hétfőn röplabdázok, ami jól átmozgatja a váll és nyakizmomat. Mindezekkel a kikapcsolódás mellett az egészségemre is vigyázok. A családdal hétvégenként a kisfiam meccseire megyünk ki, eljárunk közösen vacsorázni, a nagyobbik fiam már nem mindig tart velünk, meg van a saját élete, de azért gyakran összejövünk.
Biztos megnézed időnként a csapat edzéseit, nem érzel késztetést, hogy kicsit beszállj a játékba?
Ritkán tudok edzéseken ott lenni, azért időnként adódik rá lehetőségem, edzőmérkőzéseken ott vagyok és ha valahogy odakerül hozzám a labda, legyek bármilyen cipőben, megmutatom, tudok még passzolni vagy dekázgatok. Túl fiatalok a játékosaink, hogy emlékezzenek rám, de szoktam olyat mutatni nekik, amin meglepődnek.
Milyen célt tűztetek ki magatok elé a Vasassal?
2014 januárjában az NB-2-ben szerepelt a csapat, három pontra a kieső helytől, tele volt a klub csalódott játékosokkal, akik nem lettek kifizetve, rendeznünk kellett a helyzetet, mind a szakmai, mind az anyagi, mind a lelki dolgokat. Büszkén mondhatom, Vidát, aki ma már válogatott mi hoztuk fel a csapathoz, Berecz Zsombort mi hoztuk vissza, sok fiatalnak adtunk lehetőséget. Ekkor elkezdtünk egy folyamatot, ami a tavalyi bronzéremmel teljesedett ki. Én úgy éreztem, talán több volt a csapatban, de a tavaszt elrontottuk. A Vasas évtizedekig fontos tényezője volt a magyar futballnak, azért dolgoztunk és dolgozunk ma is, hogy ez továbbra is így legyen. Idén nagy örömömre és ezt őszintén mondom, a Debrecennel vagyunk harcban a harmadik helyért. Ha pedig azt nézem, a Lokit a Vasas elleni meccs lökte meg, lehet furcsán hangzik, de annak is örülök. A célunk, a harmadik hely után minél jobban szerepelni és minél több fiatalnak adjunk lehetőséget. Úgy gondolom, jó úton haladunk, ha sikerül bajnoki címet elérnünk, nagyon boldogok leszünk, de látni kell, vannak nálunk sokkal tehetősebb klubok, szóval ez nem egyszerű, de nem adjuk fel.
Milyen terveid vannak az elkövetkező évekre?
Amikor az ember 50 éves lesz, kicsit visszatekint, végez egy kis számvetést és bátran mondhatom, elégedett vagyok, szép családom van, a két fiam példaképként tekint rám, amire nagyon büszke vagyok, mert az életben szerintem ez a legfontosabb dolog. Az 50 éves mérlegem legörömtelibb része ez. Boldogan élünk, eljutottunk A-ból B-be, fiaimat mindig elviszem Létavértesre, megmutatom nekik, honnan indulunk. A következő, remélem minél több évben szeretném, ha a gyermekeim sikeresek lennének, a családban meg legyen az egészség és a boldogság. A Vasassal pedig minél több és minél nagyobb sikereket érjünk el, a munkámat minél jobban tudjam elvégezni.
Itt szeretném megköszönni Debrecennek, hogy elindított a pályámon, Köszönöm a Lokinak, hogy a magyar labdarúgásban már nem csak játékosként, hanem vezetőként is dolgozhatok, vezetői szinten lettem „valaki”, ez a Debrecen nélkül soha nem valósult volna meg. Örök hálával és jó szívvel emlékezek a DVSC-re, amiben tudok, segíteni fogok, ezt eddig is megtettem. Azzal búcsúznék: HAJRÁ LOKI, HAJRÁ VASAS!