Hogyan kezdődött a sporttal való ismerkedés? Már gyermekkorban is a labdarúgás volt az első számú?
83. évemben járva hálás vagyok a sorsnak, hogy 71 esztendőt a labdarúgás közelében tölthettem el, mert úgy vélem, ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Ennek köszönhetem, hogy a futball őszinte elkötelezettje lettem, és még napjaimban is azt csinálhatom, amit szeretek, ami boldoggá tesz. Szerencsém is volt, mert apám 1940. január 1-től 1956. halála napjáig a szombathelyi Haladás pályagondnokaként tevékenykedett, én pedig fiaként kis túlzással a pálya lakója lehettem. A rongy, vagy gumilabda helyett, olykor-olykor a focilabdához is hozzájutottunk, mely 3 éves koromtól elsőszámú játékostársammá vált. A grundon, a parkokban, az aszfalton, a járdán, a homokos területeken, olykor-olykor pedig a zöld gyepen is kergettük a labdát. Sok más, hasonlóan szegény gyerekkel együtt focipálya közelébe kerülhettünk, ami akkor csak keveseknek adatott meg. Ezzel a lehetőséggel kezdődött életem legnagyobb kalandja, ami remélem, életem végéig magával repít. Gyerekkoromban a hét minden napján – szüleim nem túl nagy örömére – 6-8 órát a grund által befogadott gyermekként rúgtam a labdát. 14 éves koromban már az ifjúsági csapattal együtt edzethettem heti 2 alkalommal, és 16 esztendős voltam, amikor heti egy-két alkalommal az NB II-s edzést is látogathattam – ez egy kicsit apámnak is köszönhető volt. Emellett persze, a grund továbbra is jó társam maradt.
Hogyan került Debrecenbe?
Hívatásom 1970. január 1-től szólított a városba, ekkor magamban felkészültem arra, hogy a labdarúgáshoz kötődő kapcsolatomnak vége lesz, de ez esetben is nagy szerencsém volt. A foci árnyékában, már ifjú és serdülő koromban megtanultam, majd az új munkahelyemre is magammal vittem az az apai intelmet, miszerint az életben, és a sportban mindenért keményen meg kell dolgozni annak érdekében, hogy a foci okozta öröm bearanyozza a mindennapjaimat. Az apai intelmet, barátaimnak sokszor elmondtam. Ők készséggel vállalták velem együtt a napi munkát, hajlandók voltak a győzelemért megküzdeni. Debrecenben a labdarúgás szolgálatában 1971-től a rendszerváltozásig szakmai tanácsadója voltam Milbik Kálmánnak, és Szombathy Andrásnak, az egyesület elnökeinek. Ők minden helyzetben számíthattak segítségemre. 15 éven keresztül a labdarúgó szakosztály helyettes elnökeként tevékenykedhettem. A foci Debrecenben is olyannyira hatalmába kerített, hogy amatőr szinten még 56 éves koromban is szívesen rúgtam a bőrt. Mindemellett a kispályás fociban is örömömet leltem, mert hosszú éveken keresztül, többek között Kozma Misivel, és 8-10 barátommal játszottam együtt városi első osztályban. Számomra nagyszerű érzés volt a magyar futsalválogatott későbbi szövetségi kapitányával egy csapatban futballozni, barátságunk ma is töretlen. A labdarúgó szakmát, és mindenekelőtt a foci menedzselését is tanulgattam, továbbá magammal hoztam Szombathelyről a labdarúgással kapcsolatos szakkönyveket, az edzőképzés összes fellelhető írásos anyagát, melyeket megismertem és folyamatosan tanulmányoztam. Ez sok örömet, egyben szomorúságot is okozott.
Hosszú időt töltött el a DVSC-nél. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Sajnos, mire Kovács Ferenc és elődei összehoztak egy ütőképes csapatot, ám a hátuk mögött szerződtettek játékosokat, és bizony, ilyenkor minden esetben összeomlik az egész koncepció. Mindeközben 2 év erejéig a labdarúgó szakosztály elnökeként tevékenykedhettem, tudniillik, Fülöp Kornél bizalmas csapatával egyetemben lemondott. Nekem pedig teljesítenem kellett Kovács Ferenc kérését is, és szerződésbontásban állapodtunk meg, mert a mesternek elege lett abból, hogy bele akartak szólni a szakmai munkába. Kovács Ferencet egyébként a mai napig is tisztelem, véleményem szerint az lenne célravezető, ha napjaink labdarúgásában sok hasonló szakember dolgozna. Ami engem illet, mindig mindent elkövettem annak érdekében, hogy a labdarúgó szakosztály normálisan működhessen, de ez rendkívül nehéz feladatnak bizonyult, mert a nyolcvanas évek derekától elszaporodtak a bundázások a magyar pályákon. Ennek ellenére elmondhatom, hogy a sok belső harcban rengeteg jó barátra tettem szert, akik mellettem álltak a Loki legnehezebb időszakában is.
Ugyanakkor szomorúsággal tölt el az, hogyha megkérdeznék tőlem, hogyan köszönték meg több évtizedes munkámat, kicsit csalódott választ kellene adnom, mert egyetlen forintot sem vettem fel évtizedek alatt, senki nem köszönte meg korábbi erőfeszítéseimet, és még egy belépőt sem kaptam a mérkőzésekre. Azt hiszem, hogy ez a szakmában példátlan.
Később a Baráti Kör elnökeként tevékenykedett.
Kétségtelen, debreceni tartózkodásom egyik, s talán legnagyobb örömét a DVSC Baráti Kör Egyesület megalapítása jelentette, melyet közel 7 hónap alatt hoztam működőképes helyzetbe. Visszaemlékezve kijelenthetem, hogy a debreceni labdarúgás egyik legnagyobb volumenű vállalkozása a Baráti Kör Egyesület létrehozása volt. Sajnos nem vállalkozott senki sem az egész rendszer kidolgozására és arra sem, hogy napi 4 órában társadalmi munkában együtt dolgozott volna velem. Így csak röviden emlékezem meg arról, hogy mi volt a cél, és azt hogyan lehetett elfogadtatni minden arra hivatott szervvel. Az alapszabály értelmében mindenki eme csatornák között juthatott el a labdarúgás működtetéséhez tervezett pénzhez, szigorú feltételekhez kötve. Átláthatóvá kellett tenni, hogy a támogatási forintokat kik, és milyen feltételek és elszámolási kötelezettségek mellett vehették át, vagy fizették be a Baráti Kör számlájára.
Elmondható, hogy a nyolcvanas évek nehézségei után a kilencvenes évek közepétől kezdődően megnyílt az út a debreceni labdarúgás fejlődése előtt. Ez minek volt köszönhető?
Sokan kérdezik tőlem, hogy mi befolyásolta a debreceni labdarúgást? Véleményem szerint a helyi futball akkor volt sikeres az elmúlt 50 év során, amikor a város debreceni kötődésű, kiváló sikeredzőket és játékosokat, valamint káprázatos szurkolótábort tudhatott magáénak. Mindenki tisztában volt azzal, hol a helye és mit kell tennie a siker érdekében. A debreceni futball legnagyobb diadalmenetét a Sándor Tamás, Madar Csaba, Dombi Tibor fémjelezte garnitúrának köszönhette. Akkor éledt fel a remény, amikor ők elkezdték pályájukat, majd később, több kitűnő társuknak köszönhetően képessé váltak arra, hogy nagyszerű csapategységet alkotva, soha nem valószínűsített sikereket érjenek el. Számomra egyébként mindig öröm volt az együtt töltött idő a kiváló edzőkkel, különösen tekintettel debreceni kötődésűekkel, akik éltek-haltak a csapatukért. No és persze, nem szabad megfeledkeznünk a nagy győzelmek – mert bizony ilyen is volt nagyon sok – kovácsairól, a játékosokról sem, akik elfogadtak és hallgattak rám. Egyébiránt a DVSC szimpatizánsai mindig szívükbe zárták a győzelemre játszó futballistákat. Akikkel még napjainkban is erős barátság köt össze engem. Említhetném például Paróczai Sándort, a mindig maximumra törekvő játékost. Mindemellett szeretném kiemelni Herczeg Andrást, akit nagyra becsülök, és közös élményeinket ma is őrizzük.
Jelenleg is Herczeg András a DVSC vezetőedzője. Hogyan értékelné az együttes őszi szereplését?
A Loki jelenlegi helyzetét tekintve megállapítható, hogy a jóformán semmiből elővarázsolt harmadik hely csodálatos teljesítmény, és a folytatásban, amennyiben jól mennek a dolgok, talán még a második hely is megcélozható. Ebből az álomból akkor lesz valóság, ha megőrizzük értékeinket, így például a kiváló teljesítményre képes, mindösszesen 21 éves Varga Kevint. Szerencsére ez sikerült, ugyanakkor szomorúsággal tölt el, hogy Bukta Csaba távozott, hiszen Kevinhez hasonlóan évekig meghatározó játékosa lehetett volna a DVSC-nek.
Hazánk labdarúgását is követi?
Természetesen, hiszen a foci magányos farkasaként 1990-től, egészen a mai napig a hazai labdarúgás helyzetét elemzem, szakmailag értékelem, ennek eredményét pedig minden héten elküldöm a Sportplusz részére. 2008-tól kezdődően 4500 oldalnyi elemzést, tanulmányt és javaslatot tettem le az MLSZ és a szakma asztalára, amire az szövetség vezetése már nem volt kíváncsi, de azt is megakadályozták, hogy a Csányi Sándor úrnak címzett levelet átadják, mert mint mondták, csak magas színvonalú írásokkal foglalkoznak. Így hát kíváncsi voltam, hogy az MLSZ Főtitkára és a Testnevelési Egyetem Társadalom Tudományi tanszéke miként minősíti munkámat. Örömmel töltött el, hogy mindkét fél részéről elismerő, támogató válaszüzeneteket kaptam.
T.S.