Kedden került sor a Debreceni Labdarúgó Akadémia évösszegző ünnepségére, ahol minden korosztály részt vett. Beszédében kiemelte, hogy nagyon sikeres esztendőt zártunk, különösen tavalyhoz képest.
Úgy gondolom, jól sikerült az ünnepség. Ami pedig akadémiai viszonylatban a legfontosabb, az az U16-17-es korosztályok szereplése, hiszen az ő eredményeik által tudunk ottlenni az ország nyolc legjobb csapata között. Három korosztályunk áll dobogós helyen jelen pillanatban, egyedül az U19-es együttes szerepel valamivel gyengébben, de az ő helyzetük sokkal összetettebb, hiszen az a csapat a megyei bajnokságban is érdekelt. Ami pedig külön öröm, hogy minden korosztályban válogatott játékosaink vannak, de rajtuk kívül is szép számú tehetség futballozik az akadémián. Célunk, hogy ők idővel a felnőttcsapatban is meghatározó szerephez jussanak, hiszen nekünk nem csak a jelenben kell gondolkodnunk, számunkra legalább annyira fontos a holnap és a holnapután is.
Az egyes korosztályok legjobb tanulóit, és legjobb labdarúgóit is díjazták. Kik döntöttek arról, hogy melyik fiatal kapja az elismerést?
A „Jó tanuló, jó sportoló” díjak kiosztása Gyarmati Zoltán, oktatásvezetőnk feladata. Ő ellenőrzi labdarúgóink érdemjegyet, havonta közös kiértékelések vannak a csapatoknál, az egyetem segítségével korrepetálásokat is tartunk abban az esetben, ha esetleg valakinek elmaradása van. A legjobb teljesítményt nyújtó játékosokat pedig edzőik javaslata alapján választottuk meg.
Hány olyan fiatal játszik pillanatnyilag a különböző korosztályokban, aki belátható időn belül a nagycsapatnál is lehetőséget kaphat?
Célunk, hogy minél több saját nevelésű játékos beépüljön. Egyébként sem életkor alapján kell megkülönböztetnünk a játékosokat, hanem teljesítmény szerint. Akik a legjobb teljesítményt nyújtják, könnyen odakerülhetnek a felnőttegyüttes vérkeringésébe. Ezért is fogalmazok minden esetben úgy, hogy „helyi kötődésű játékos”, hiszen vannak, akik később érnek be, és mutatkoznak be az élvonalban. Jó példa erre Kinyik Ákos, aki idén kezdte bontogatni a szárnyait, s mára meghatározó védő a csapatban. A kérdésre válaszolva, minden korosztályban szerepel több olyan fiatal, akikben ottvan a lehetőség ahhoz, hogy a felnőttek között bizonyítsanak. Annyit azért elárulhatok, hogy lesz olyan labdarúgó, aki januártól velünk készülhet. Neveket viszont egyelőre nem mondanék, hiszen én szeretném ezt személyesen közölni az érintett játékosokkal. Kiemelném még azt is, hogy bár törekszünk minél több saját nevelésű játékos integrálására, látni kell azt is, hogy mindent önerőből nem vagyunk képesek megoldani, ezért szükség van igazolásokra.
Életkori szempontból egyébként a felnőttcsapatunk összetétele ideálisnak mondható.
Így gondolom én is, hiszen a 21 éves fiatal mellett megtalálható benne 23-24, 27 éves játékos, valamint az idősebb, helyi kötődésű generációk, Tőzsér, Tisza, vagy épp Mészáros Norbi személyében.
Ha már a nagyokról beszélünk, természetesen nem kerülhetjük meg az őszi teljesítményt. Dobogón telelünk, bár a bajnokság nagyon nehezen indult. Melyik meccs jelentette a tényleges fordulópontot, amely után egy lényegesen jobb, eredményesebb DVSC-t láthattunk? A Vasas kiütése, vagy azért már korábban lehetett érezni azt, hogy kilábalunk a gödörből?
Én mindenképp visszamennék a tavalyi utolsó fordulóhoz, amikor a bennmaradásért vívott találkozón győztük le a DVTK-t. Akkor én elégedett voltam a srácok teljesítményével, és úgy gondolkodtam, hogy elegendő, ha azt a csapatot egyben tartjuk, ezen felül egy-egy kritikus ponton megerősítjük. A jól sikerült edzőmeccsek után a bajnokság kezdetén nagy pofonokat kaptunk a Mezőkövesd, majd a Haladás ellen. Ekkor dőlt el, hogy változtatnunk kell, történtek személycserék és szerkezeti módosítások is, aminek függvényében a Paks elleni döntetlen már a vállalható meccsek kategóriájába sorolható. Talán ezután mozdult meg valami, hiszen a Ferencváros elleni hazai rangadón a játék képe és a helyzetek alapján akár a győzelmünk is benne volt a pakliban, ahogy a Videoton elleni peches vereségünk után is bele tudtunk nézni a tükörbe. A tényleges áttöréshez viszont kellett a Vasas legyőzése. Meg kell viszont említeni Varga Kevin beépítését, és Bódi Ádám hazatérését, hiszen velük taktikailag, szerkezetileg átalakult a csapat. Azóta jó teljesítményt nyújtunk, ezt mutatja, hogy az éllovas Fradi-Vidi kettős után mi rúgtuk a legtöbb, és mi kaptuk a legkevesebb gólt. A legnagyobb elismerést pedig az jelentette, amikor hallhattuk, hogy a szurkolók elégedetten mentek haza. Mindig jó érzés nekik megfelelni. Éppen ezért nem is kizárólag helyezésben gondolkodok a folytatást illetően. Persze, jó lenne megőrizni jelenlegi pozíciónkat, de az Újpest, a Honvéd, vagy épp a Diósgyőr személyében nagyon komoly üldözőink vannak.
Az őszi teljesítményünkben elévülhetetlen szerepe van kollégáimnak, hiszen Györky Gábor, Bücs Zsolt és Erdélyi Miklós személyében kiváló szakemberek dolgoznak a csapatért. Emellett kiemelném a technikai személyzet munkáját, hiszen az ő közreműködésük is nagyon fontos szegmense klubunk mindennapjainak.
Megerősíthetem abban, hogy hosszú évek után végre olyan csapat futballozik Debrecenben, amely valóban közel áll a szurkolók szívéhez. Olyan csapat, amely nem részesül verbális szitokáradatban egy nagyobb arányú hazai vereség után, hiszen azt látjuk a fiúkon, hogy mindent megtesznek, és legbelül tudjuk, hogy a következő körben úgyis javítanak majd.
Igen, véleményem szerint ez a legfontosabb, hogy a közönség elfogadja, magáénak érezze a csapatot, és hogy a szurkolóink boldogan jöjjenek ki a mérkőzéseinkre, majd elégedetten távozhassanak onnan, annak tudatában, hogy megint kaptak valamit tőlünk.
Melyik volt a legjobb csapatszintű teljesítményünk az ősz folyamán?
Arra a kérdésre könnyebb felelnem, hogy melyik volt a leggyengébb, hiszen a Haladás ellen nagyon gyengén játszottunk a második fordulóban. Jó teljesítmény szerencsére több is akad. Említhetném a Vasas elleni első félidőt, a kispesti meccset, de a DVTK és a Puskás elleni hazai találkozóink után szintén elégedett voltam a csapat játékával, ahogy a Vasas idegenbeli legyőzésekor is jól teljesítettek a srácok. A Honvéddal szembeni hazai rangadónk már más szempontból emelkedett ki. Az volt a taktikailag legkeményebb, legkiélezettebb meccsünk, a kilencven perc során felállási formák, játékrendszerek váltották egymást mindkét oldalon. Így büszke voltam a srácokra, hogy megoldották a feladatot, hiszen nagyon értékes győzelmet arattunk.
Van hiányérzet? Nem elsősorban az eredmények, vagy a helyezés tekintetében, hanem inkább a játék bizonyos szegmenseiben.
A jó értelemben vett agresszivitásban mindenképp fejlődnünk kell, hisz nagyon fontos a futballban a fizikai és lelki bátorság. Olyan elszántsággal kell beleállni a párharcokba, hogy még ha fájni is fog, mindenképp mi kerüljünk ki győztesen az adott helyzetből, labdaszerzésnél, és a labdák megtartásánál egyaránt. A párharcok megnyerésében tehát van hová fejlődnünk. A másik vesszőparipám a passzpontosság, a labdabiztonság, hisz tenisznyelven mondva, túl sok ki nem kényszerített hibát vétünk.
Egyébként a DVTK-meccsen kapott két kiállításunk miatt igencsak bosszús vagyok, hiszen az eltiltások az egész felkészülésünket, és tavaszi szezonkezdetünket is meghatározzák.
Legtöbbször labdabirtoklásban is fölénk nőnek ellenfeleink. Ez valahol tudatos, és hozzátartozik a jelenlegi arculathoz?
Szeretnénk mi labdát birtokolni, fölényben játszani, de ez nem kizárólag elhatározás kérdése, hiszen ellenfél is van a pályán. Mindemellett kiemelném, hogy nem a labdabirtoklással lehet meccset nyerni, amit jól tükröz, hogy épp a Videoton elleni hazai találkozónkon birtokoltuk a legnagyobb arányban a játékszert, a végeredményt viszont ismerjük. A legfontosabb, hogyha támadunk, akkor az egész csapat kivegye a részét az építkezésből, ahogy a védekezéssel kapcsolatban is elvárás, hogy az első emberektől kezdődjön.
Ha a játék előbb részletezett tényezőiben megtörténik a várt előrelépés, ám helyezésben esetleg visszacsúszunk a tabellán, elégedett lesz a szezon végén?
Ezt nem tudom megmondani, maximum az idény végén, hiszen mindez függ az általunk lejátszott találkozók képétől is. Továbbá leszögezném, hogy a fejlődés, és a jó eredmény egyaránt fontos.
Varga Kevin valósággal berobbant az élvonalba. Emellett több saját játékosunk játszott meghatározó szerepet ősszel. Hogy értékelné az ő teljesítményüket?
Varga Kevin vagányságával és tehetségével gyorsan utat tört magának. Ugyan volt egy kisebb holtpontja, de beszéltünk vele, hogy ne keseredjen el, ha esetleg visszaesik a teljesítménye, hiszen ez egy fiatal játékosnál valahol törvényszerű. Sós Bencének sajnos balszerencsés szezonja volt, térdműtéten esett át, eltört az orra, ennek ellenére két gólt szerzett, és legtöbbször igazolta tehetségét, jól élt a lehetőségekkel, agilisnak bizonyult. Bényei Balázs támadásban és védekezésben egyaránt hasznosan futballozott, megállta a helyét annak ellenére is, hogy eddig nem volt túl nagy rutinja az élvonalban. Kinyik Ákosról pedig bátran állíthatom, hogy mindenki számára kellemes meglepetést jelentett az őszi teljesítménye. Ő minden helyzetben odaáll, nem ijed meg senkitől. Korábban beszéltem arról, hogy hisztizve nem lehet futballozni, viszont szükség van egyfajta kiállásra, tekintélyre, és nem szabad megalkuvónak lenni a pályán. Ákos a kiélezett szituációkban is odateszi magát, nem kell őt félteni.
A csapatot viszont sokan féltették a kapusposzton kialakuló bizonytalanság miatt. A nyári igazolások sokakat nem győztek meg, de mára elmondhatjuk, hogy a gárda őszi szereplésében elévülhetetlen érdemei vannak Nagy Sándornak is.
Nagy Sanyi nagyon magabiztos teljesíményt nyújtott, stabil pont volt a gólvonalon, és tartást adott a csapatnak, bizonyítva, hogy lehet rá számítani.
Az évet vereséggel zártuk, sikerült ezen valamelyest túllendülni, és jó szájízzel visszatekinteni az őszi időszakra?
Megmondom őszintén, nem igazán éreztem jól magam a találkozót követő évzáró vacsorán, de a játékosokon is érezhető volt a vereség hatása.
Fontos kiemelnünk, hogy a legutóbbi két kiállításunktól eltekintve rendkívül tisztességes futballt játszik a csapat. Nincsenek alattomos szabálytalanságok és felesleges műsor sem. Gondolom, ez elvárás a srácokkal szemben.
Nagyon jó közösséget alkot a jelenlegi állomány, a játékosok egytől-egyig intelligensen kezelik a helyzeteket. Ez úgy gondolom, mindennek az alapja.
Egyetlen olyan pillanata sem volt az ősznek, amikor kissé elszaladt a játékosokkal a ló?
Talán amikor dobogóra léptünk, érezhető volt a srácokon egyfajta megnyugvás, de beszéltünk róla, hogy dolgoznunk kell tovább, és nem állhatunk meg. Az öltözőben egyébként rengeteg mindenről véleményt cserélünk, a kívülállók bele se gondolnak, hogy mennyi, akár hétköznapi téma felmerül a beszélgetésekben. Figyelünk és foglalkozunk a játékosokkal, de nem azért, mert olyanok, egész egyszerűen csak azért, hogy jó közösség és megfelelő csapatszellem alakuljon ki, az adódó problémákat pedig mindig ki kell beszélnünk magunkból.
Fontos az idősebb, tapasztaltabb játékosok jelenléte is, hiszen Tisza, Tőzsér, és Mészáros szerepe egyaránt elengedhetetlen a jó öltözői légkörhöz. Sokat segítenek, és rengeteget beszélgetnek a fiatalokkal.
Az ideális légkör megteremtésében, és a jó csapatmorál kialakításában nem kérdőjelezhetjük meg a vezetőedző szerepét sem. Mindig a higgadtabb, megfontoltabb trénerek sorát gyarapította. Nem pörölt magából kikelve a játékvezetőkkel és játékosaival sem. Ez természetéből eredő tulajdonság, vagy a kispadon eltöltött évek formálták ilyenné?
A látszat nem mindig tükrözi a valóságot, hiszen én nagyon heves vérmérsékletű, hirtelen embernek tartom magam. De mindig törekedtem arra, hogy visszafogjam és kezeljem a belső feszültséget, hiszen indulatból nem lehet értékelni és bírálni sem. Egyébként is szerencsésebbnek tartom, ha a meccsek után saját magamat veszem úgymond górcső alá. Mit lehetett, és kellett volna esetleg másképp csinálni. Nagyon sokat örlődök magamban, de ezt a legtöbbször nem lehet észrevenni. Miután magammal elszámoltam, a játékosok következnek, és csak ezután foglalkozom a külső körülményekkel. A lényeg, hogy próbálom sohasem másban keresni a hibát. Dunai Anti mondta nekem egyszer, hogy az edzők mindig a történések előtt cselekednek, a kritikusok viszont mindig a történések függvényében, így mondhatom, hogy nekünk azért valamivel nehezebb dolgunk van. Én egyébként sokszor már az első öt perc után a változtatáson töröm a fejem, ha épp nem úgy alakul a meccs, ahogyan szeretném.
Két komoly elismerésben részesült az ősz folyamán. Kezdjük a legutóbbival: a Nemzeti Sport olvasói szavazásán az Év edzőjének választották.
Mindig jó az ilyesfajta elismerés egy edzőnek, de hangsúlyoznám, hogy ez legalább annyira a csapat érdeme és elismerése, mint az enyém. Nekem mindenesetre feldobta a napomat.
Bernd Storck távozása után pedig a magyar válogatott kapcsán is felmerült a neve. Hogy fogadta?
Történt megkeresés a szövetség részéről, volt köztünk tárgyalás is. Jólesett, hogy rám gondoltak, ennél többet viszont nem szeretnék elárulni.
Mindenesetre abba is furcsa belegondolni, hogy a tavalyi 3 meccs/9 pont nélkül aligha ilyen kontextusban beszélgetnénk most.
Én erre furcsamód soha nem gondolok.
Most viszont ugorjunk kicsit az időben, egészen a kezdetekig! Habár labdarúgó pályafutása sok, edzői karrierje pedig minden szállal a cívisvároshoz kapcsolódik, valójában Gyöngyösről indult.
Édesapám debreceni, édesanyám nagylétai, ám munkájuk révén a születésemkor Gyöngyösön laktunk, így én ott születtem. Ennek ellenére nem ott nőttem fel, hiszen fél év után Parádfürdőre költöztünk. Édesapám sajnos nagyon korán elhunyt, ezért visszatértünk Debrecenbe, és általános iskolát már itt jártam.
Majd a labdarúgás iránti érdeklődés is itt alakult ki. Hogyan kezdődött?
Mindig érdekelt a foci, reggeltől-estig játszottunk, legtöbbször a Nagyerdőn található grundokon, játszótereken, Építők-GÖCS-Titász pályákon. 1970-ben jelentkeztem egy Debreceni Sportiskola által hirdetett toborzóra. Így ott kezdődött minden. Nagyszerű társaság jött össze, kiváló edzőim voltak.
Voltak kedvencei gyerekként?
Külföldiek közül Beckenbauer és George Best volt a kedvenc, magyar labdarúgók közül pedig Zámbó Sándor, Farkas János, Mészöly Kálmán, és Albert játékát csodáltam. Ami pedig debreceniként hatalmas élményt jelentett, hogy láthattam futballozni Zilahi Zoltánt.
Mikor került a DVSC-hez?
A DVSC 1974-ben szerződtetett, s abban az évben mutatkozhattam be az akkor NB1/B-ben szereplő nagycsapatban, idegenben a Szekszárd ellen. Öt évet húztam le itt, majd bevonultam katonának, s a Honvéd Szabó Lajos SE játékosa lettem. Visszatérésem után már alacsonyabb osztályú csapatokban játszottam. Sajnos volt két komolyabb térdsérülésem is, melyek akkoriban még sokkal komolyabb problémát jelentettek, mint manapság. Végül Hajdúszoboszlón hagytam abba.
Milyen típusú labdarúgó volt?
Középpályásként játszottam, de most visszagondolva, nem voltam annyira elégedett magammal. Ettől függetlenül hatalmas élmény volt, hiszen nagyon pengés játékosokkal játszhattam együtt.
Pályám lezárását követően aztán nagyon sokáig futballoztam kispályán, hiszen a labdarúgás iránti szenvedély mit sem változott. Rengeteg tornán vettünk részt, volt egy nagyon jó baráti társaságom, a Kirigiri. Már egy ideje nem játszom, hiszen amikor a pályám azt éreztem, hogy nagyon gyorsan szaladok, majd a játékvezető elkocogott mellettem, úgy gondoltam, ezt már talán nem kell tovább erőltetnem.
Már a játékospályája során érlelődött a gondolat, hogy edzőként folytassa?
Igen, még futballista voltam, de már akkor is erősen foglalkoztatott ez a terület. Az edzősködést szintén a Sportiskolában kezdtem Csendes Sanyi bácsi invitálására. A legkisebbekkel kezdtem. Bernáth Csabi végig a játékosom volt, emlékszem rá, amikor még kis tejfölszőke srácként jelentkezett edzésre.
Érdekes a visszaemlékezés, hiszen az első edzésem után leültem, s fogtam a fejem. Akkor tudatosult bennem, hogy milyen komoly kihívásra vállalkoztam. Elvégre más egy dologról beszélni, mint ténylegesen csinálni. Aztán fokozatosan belerázódtam. Az idősebb kollégák segítettek, és nem jelentett hátrányt az sem, hogy a labdarúgás valamennyi vetülete – úgy, mint pszichológia, pedagógia, edzéselmélet – iránt érdeklődő voltam.
Hogyan került a DVSC-hez?
1994-ben a kiemelt bajnokságban játszottunk, s abban az évben hívott maga mellé edzőnek Garamvölgyi Lajos, ami hatalmas büszkeséggel töltött el. Az egyetlen feltételem az volt, hogy az ificsapatommal folytathassam a munkát. Így amikor az Oláh Gáboron vége volt az edzéseinknek, mindig rohantam át a Vágóhíd utcára, mert az ificsapat ott tréningezett. Emlékezetes év volt számomra, hiszen a DVSC-vel bronzérmesek lettünk, az ifivel pedig megnyertük az országos kiemelt bajnokságot, ráadásul úgy, hogy az első meccs elvesztése után mind a 29 találkozón diadalmaskodtunk. A szezon végén pedig abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy engem választottak az év utánpótlásedzőjének.
Volt olyan kollégája, akitől sokat tanult edzői pályája kezdetén?
Sok embertől tanulhattam, de úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy minden edző megtalálja azokat a kereteket és szempontokat, melyek alapján saját filozófiáját, és elképzeléseit kialakíthatja. Mindenre befogadónak kell lenni, hiszen az egyik szakirodalom A-t mond, a másik B-t, így a szakembernek ki kell tudnia választania azt, amit ő személy szerint be tud építeni a saját munkájába. A fiatalabb kollégáknak is mindig azt tanácsolom, hogy előbb kell egy saját, letisztult koncepció, amihez hozzá lehet rendelni a tudást és az információkat. Általánosan elfogadott módszer nem létezik.
Ha nem szakemberként, hanem szurkolóként, civilként követi a futballt, mely bajnokságok képesek lekötni a figyelmét?
Mindenevő vagyok, ugyanúgy megnézem a spanyol, az angol, vagy a német meccseket is, hiszen mindegyiknek megvan a maga erénye. A német csapatok felkészültek, precízek, racionálisak, a legszebb, technikailag legképzettebb futballt Spanyolországban játsszák, az olasz bajnokság taktikai fegyelem tekintetében emelkedik ki, míg a legnagyobb iramot és küzdelmet az angol pályákon láthatjuk. Egyértelmű kedvenc csapatom sincs, habár a Manchester United szeretete már gyerekkorban elkezdődött, amikor is a Benfica ellen játszottak BEK-döntőt. De a Sacchi- vagy Ancelotti-féle Milant is nagyon szerettem, míg Németországban a Bayern, a spanyoloknál az Atletico a kedvencem.
A DVSC tárgyalójában akármerre nézünk, ereklyéket, trófeákat láthatunk, és a falakról természetesen nem hiányozhatnak a bajnokcsapatok tablói sem. Adja magát, hogy rákérdezzek: Melyik volt a legerősebb csapat a hét közül?
Nehéz döntés, de mindenképp az első, 2004/05-ös együttest mondanám, mely még a 2009-es Bajnokok Ligája-főtáblát elérő csapatunkat is felülmúlta valamelyest. Hisz a Hajduk Split 8-0-s legyőzése a klubtörténet egyik legszebb sikere, amelyet a Manchester United elleni párharc, és az Old Trafford leírhatatlan légköre követett. Engem személy szerint lenyűgözött Sir Alex Fergusson közvetlensége és felkészültsége. Behívta az irodájába akkori vezetőedzőnket, Supka Attilát, koccintottak egyet, s beszélgettek. A meccs atmoszférája pedig egészen egyedülálló volt. Akárcsak az Anfield Road 2009 őszén. Nagyon jó érzés volt, hogy eljutottunk oda, és a mi tiszteletünkre is felharsant a BL himnusza.
A Bajnokok Ligája-szereplés még a bajnoki címeket is képes túlszárnyalni?
Én minden sikert nagyra értékelek, de az a teljesítmény egy egészen különleges és ritka dolog volt. Kiváló trénerek és játékosok ellen készülhettünk, és jó érzés volt, amikor például otthon néztem a Liverpool meccset, s jegyzeteltem. Edzői szemmel figyeltem, hogyan mozog Gerrard, Torres, vagy Carragher.
Sajnos pontokat nem szereztünk, ettől függetlenül nem szabad elfelejteni, hogy már a nyári selejtezők során is erőn felül teljesített a csapat. A Levszki elleni visszavágó idején pedig az egész ország valóságos futball-lázban égett, mely összehozta a szurkolótáborokat.
Így igaz, hisz önmagában a selejtezősorozatban elért eredményeink is a bravúr kategóriába tartoztak. A Kalmar és a Levszki személyében két erősebb játékerővel rendelkező csapatot búcsúztattunk, hat meccsből ötöt megnyertünk, és mindent kiadtunk, ami bennünk volt. Szófiában nagyon feszült légkörben futottunk a pályára, ám ennek ellenére kezdeményezőleg léptünk fel, és az első perctől kezdve a mi akaratunk érvényesült. A visszavágó pedig maga volt a csoda!
A főtáblás szezonban mindent megnyertünk hazai fronton, hogy aztán az Európa Liga légkörébe is belekóstoljunk.
Minden fronton a legjobbnak lenni, úgy gondolom, óriási teljesítmény. Ráadásul az EL már az erőviszonyok szempontjából valamivel kellemesebb közeg volt, mint a Bajnokok Ligája. Ettől függetlenül remek csapatokkal mérkőzhettünk, és sok tapasztalatot gyűjthettünk a találkozók révén. Több szoros meccset játszottunk, az utolsó körben, a Sampdoria ellen pedig a három pontot is begyűjtöttük.
Rengeteg játékos megfordult a keze alatt. Voltak nehezebb egyéniségek?
Bodnár Laci különleges figura volt, nagyon szeretett bulizni, olykor kicsit felelőtlenül, de ettől függetlenül egy nagyon kedvelhető srác volt. Emlékszem, a bajnokságról döntő kecskeméti meccs és a Magyar Kupa döntő között volt néhány napunk, de én nem engedtem haza a csapatot, nehogy kiengedjünk. Laci viszont egyfolytában rágta a fülemet és fogadkozott, hogy jók leszünk, csak hadd menjünk haza. Nem álltam kötélnek, de a stábbal együtt azon gondolkoztunk, hogy valamiféle elfoglaltságot találjunk a srácoknak. Úgy döntöttünk, kiengedjük őket a plázába. Laci ennek nagyon megörült, de ő nem mehetett, mivel nekem akkor a Duna TV-be kellett mennem, és mint meghatározó játékost, őt vittem magammal.
Egy másik alkalommal történt, hogy Gesztesi Karcsi, aki jó barátom, meghívott minket egy színházi előadásra, Boci akkor is azon ügyködött, hogy kiváltsa a színházat némi pluszmunkával. Nem engedtem, végül a csapatnak nagyon tetszett az előadás, ami csak kétszer negyvenöt perc volt, ráadásul szórakoztató.
S voltak-e kedvencek?
Szerencsére a mai napig kitűnő futballistákkal dolgozhattam együtt. Ennek köszönhetők a sikereink!
A futball kitölti a mindennapjait. Jut idő kikapcsolódni?
A futball a munkám, egyben a szenvedélyem. Mindig van mit csinálni. Mondhatom, hogy már az autóm is automatikusan a pallagi akadémia, vagy a stadion felé fordul. De én ezt szeretem, a tétlenség nem nekem való. Mindenesetre most, az ünnepek közeledtével több időm jut hobbijaimra, a teniszre, és az olvasásra, valamint a családomra.
Szeretnék valamennyi olvasónak Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánni!
A Debreceni Sportélet is Kellemes Karácsonyi Ünnepeket, és Boldog, sikerekben gazdag Új Esztendőt kíván Herczeg Andrásnak!
T.S.
