Jelenleg hogy telnek a napjaid?
2005-ben kerültem vissza Kabára. Jelenleg egy élelmiszer-feldolgozó üzemnél hűtőgépészként tevékenykedek. Emellett nyár óta a kabai felnőttcsapatot irányítom. Korábban a kicsiknél, az U11-nél kezdtem, majd a serdülő és az ifi csapat vezetése után kerültem a felnőttekhez.
Nagyon sokáig futballoztál nagypályán, kereken tíz éve még az év labdarúgójának választottak meg a megyében, a szezon végeztével pedig a megyei elsőosztály gólkirálya lettél. Mikor hagytad abba?
Tavaly nyáron, miután a Kaba felkerült a megyei másodosztályból a megye I-be. Bár korábban már volt egy búcsúmeccsem. Az elnökség szervezte 2009-ben, több egykori sporttársam eljött Debrecenből, Létavértesről, ahogy öcsém is itt volt velünk. De hosszú, mintegy 38 éven át tartó labdarúgó-pályafutásom 2016-ban zárult le végleg.
Tagja vagy a nemrégiben alakult DVSC öregfiúk csapatának.
Így igaz, a nyár folyamán, Krasznán le is játszottuk első mérkőzésünket. A csapatból több játékossal is futballozhattam együtt pályám során, ám velük a mai napig óriási élményt jelent együtt játszani. De a debreceni kispályás bajnokságban szintén tagja vagyok egy csapatnak, a Sörparkban Ulveczki Zoliékkal játszom együtt.
Gyakran kilátogatsz a DVSC mérkőzéseire?
Igyekszek kimenni, de a legtöbbször ütköznek a bajnokik a mi meccseinkkel, ám szünetekben mindig ránézek az eredményre, hogy állnak éppen a fiúk. Legutóbb viszont kilátogattam, mivel nekünk már véget ért a bajnokság, így el tudtam menni a Honvéd elleni hazai meccsre.
Elégedett voltál a látottakkal?
Nem volt annyira látványos, élvezetes mérkőzés. Inkább a küzdelem, a kemény taktikai csata dominált. De az a legfontosabb, hogy megnyertük, bár ehhez némi szerencse is kellett, hiszen Danilo ordító ziccert hagyott ki a hajrában.
Veled előfordult hasonló pályafutásod során?
Sajnos igen, de ez valahol a csatárposzt átka. Ezért sem kritizálok senkit, mert a hibázás természetes része a játéknak. De mindent egybevetve öt lehetőségből hármat azért sikerült értékesítenem.
Hogy látod egykori csapatod, a Debrecen jelenlegi helyzetét?
Nagyon örülök annak, hogy Herczeg Bandi lett az edző, már csak azért is, mert annak idején a pályaedzőm volt Debrecenben. A legnagyobb pozitívum, hogy hozzámert nyúlni a fiatalokhoz, akiknek még érniük, fejlődniük kell, de szerintem nagyon jó úton haladnak, és minden adott ahhoz, hogy a szezon végeztével a klub rangjához méltó helyen, a dobogón zárjanak. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, de nagyon pozitív dolgokat tapasztalok a klubnál.
A legutóbbi meccsen egyébként megkaptam Tisza Tibi mezét, aki személyes kedvencem. Megmondom őszintén, hogy benne egykori önmagamat látom. Hasonló a játákstílusunk, bár ő sikeresebb, kompletteb karriert tudhat magáénak, hiszen futballozott külföldön, és a magyar elsőosztály meghatározó játékosa. Bár idén kevesebb lehetőséget kap, remélhetőleg ez változik majd a tavaszi folytatásban.
Na de menjünk is vissza kicsit az időben. Egészen a kezdetekig. Hogyan indult?
Létavértesen kezdtem focizni, ahonnan akkoriban nagyon sok tehetséges gyerek került ki az edzőgarnitúra kezel alól. Első edzőm Toma László volt, majd édesapám, Nagy Lajos bácsi és Kelemen Sándor, aki már gyerekkoromtól kezdve figyelt, pátyolgatott. Mindegyiküknek nagyon sokat köszönhetek, büszke vagyok arra, hogy velük dolgozhattam, és nagyon bízom abban, hogy ők is büszkén tekintenek rám. Amikor hazamegyek, mindig sokat nosztalgiázunk. Legközelebb jövőhét pénteken látogatok majd el Létára, hiszen avatjuk az új, fedett lelátót, mely nemrég készült el. Meghívtak engem is, de jön öcsém, Attila, valamint Vancsa Miki, aki szintén létavértesi, együtt nőttünk fel.
Maga a futball iránti szenvedély egyébként a grundon kezdődött. Ha esett, ha fújt, ha reggel volt, ha este, nekünk nem számított semmi. A mostani futballpálya helyén akkoriban még egy hatalmas rét volt, melyen mindig állt a víz, és télen rendre befagyott. De mi a jégen is fociztunk, volt olyan, hogy kővel, volt, hogy labdával. Futball szempontjából valódi kincsesbányaként funkcionált az a hely. Emlékszem, nekem még klasszikus fűzős labdám is volt. Nagyon jó visszaemlékezni azokra az időkre, szép gyerekkort tölthettünk együtt.
Öcséd, Attila szintén komoly pályafutást tudhat maga mögött. Már gyerekként is sokat játszottatok együtt?
Igen, egyfolytában futballoztunk. Bár ő gyerekként alacsonyabb, zömökebb alkatú kissrác volt, így én nagyon sokat szívódtam vele, „digi-dagi daganatnak” szólítottam. Egyébként nagyon eleven voltam, kétszer el is tört miattam Attila lába. Apánk pékmester volt, fával fűtöttünk, én pedig felmásztam egy nagy farakásra, öcsém pedig jött utánam. Mondtam neki, hogy én ugyan nem viszem le, majd leugrottam, mire ő is, ám ahogy ugrott, egy rönk ráesett a lábára. A következő már egy bajnoki mérkőzésen történt Létavértesen. Tudniillik, én elég piperkőc gyerek voltam, szerettem, ha jól áll a cipőfűzőm. Megálltam, megigazítottam, Attila pedig bement a helyemre, csatárposztra, és megtörtént a baj. Ha én vagyok ott, nekem törik el a lábam. Így megúsztam.
Eleven gyerekként gondolom, nehezen fértél meg az iskolapadban…
Általános iskolában még viszonylag jól ment a tanulás, négyeseim voltak. Debrecenbe kerülve, középiskolában már inkább a foci érdekelt, és nem fektettem túl nagy hangsúlyt a tanulásra.
Mikor érett teljessé benned a gondolat, hogy futballista leszel?
1977-ben volt az első meghatározó élményem, mely nagyban hozzájárult ehhez az elhatározáshoz. Édesapámék nagyon sűrűn bejártak Loki-meccsre és sosem felejtem, hogy engem elkértek ötödik óráról, mivel korábban játszott a DVSC. Debrecenben a régi Nagyerdei Stadionban akkortájt mindig 15-20 ezer néző buzdította a csapatot, és engem teljesen magával ragadott a légkör, a miliő. Hazafele menet azt mondtam Apunak: „Nem érdekel más, én NB1-es akarok lenni!”
Egyértelmű választás volt a csatárposzt?
Jó a kérdésed, hiszen gyerekkoromban imádtam védeni, de csak kispályán. Iskolák közti bajnokságban gyakran én védtem. Aztán amikor ’78-ban elkezdtem a futballt, láttam, hogy mennyire hatalmas az a kapu, így kikerültem mezőnybe.
Majd az ellenfél kapujáig meg sem álltál…
Imádtam cselezni, szórakozni a társakkal, így célszerű volt, hogy csatárként futballozzak. „Köss a labdára csengőt”-gyakran így húztam a társakat, persze, csak poénból. Serdülőkoromban aztán két szezon alatt 140 gólt szereztem, úgyhogy elmondhatom, nem bizonyult rossz döntésnek a váltás.
Idővel visszább kerültem. Bicskei Bertalannál például mintegy fél éven át játszottam középpályást is a Honvédban.
Hogyan kezdődött karriered a DVSC-nél? Zökkenőmentes volt a beilleszkedés?
1982-ben kerültem Debrecenbe, majd az utánpótlás-éveket követően, 1986-ban egy DMVSC-Békéscsaba bajnoki volt az első találkozóm debreceni színekben, 0-0 lett a vége. Többek között Mező Józsival, Bücs Zsoltival, Kiss Janival, Szűcs Janival, Vancsa Mikivel, Mörtel Bélával, Benyó Sanyival, Dan Lacival, Supka Attilával… egyszóval kiváló játékosokkal szerepelhettem együtt. Az elején még kapkodtam, de a rutinosabbak hamar megnyugtattak, és mondták nekem, hogy „nyugi kicsi, semmi baj, ha hibázol, majd jön a következő lehetőség”. Éppen ezért nem volt nehéz a beilleszkedés sem, a társak jól fogadtak.
Voltak-e példaképeid, vagy olyan kedvenceid fiatalkorodban, akik inspiráltak a pályád során?
Gyerekkoromban a Loki mellett hatalmas Vasas-szurkolónak számítottam, így nekem Kiss Laci volt az abszolút példakép. Rengeteg képem, poszterem volt, leveleztem a klubbal, kaptam tőlük csapatfotót. Rajtuk kívül, elsősorban a posztom miatt, nagyon szerettem Kerekes Gyuri játékát, és nem hagyhatom ki Törőcsiket sem, hozzá fogható futballista nagyon kevés születik. Külföldiek közül Maradona volt a kedvenc, jelenleg pedig Messi, már csak azért is, mert 1985 óta fanatikus Barcelona-szurkoló vagyok.
Érdekességképpen elmesélem, hogy 1987-ben lehetőségünk nyílt arra, hogy az Újpest helyett nemzetközi tornán szerepeljünk. Megnyertük, én gólkirály lettem, a döntőben pedig épp a Barcát győztük le 4-0-ra. Akkoriban, ha összeálltunk, kevés ellenfelünk volt. Nagy Sanyi, Nagykaposi Zsolti, Halász Feri alkották a csapatot, de együtt játszottam Rozsnyói Tamással, mi több, ő szobatársam volt az utánpótlás-válogatottban, és még sorolhatnám a neveket, de tényleg nem szeretnék senkit kihagyni. Egyedüli bánatom, hogy az élvonalban csak hárman mutatkozhattunk be abból az állományból.
Sok helyen megfordultál. Egyéni szereplés, és csapatteljesítmény tekintetében mely időszakot értékeled kiemelkedőnek?
Kabán feljutottunk a másodosztályba, melynek története különösen emlékezetes. Az Ózddal játszottunk a bajnokság hajrájában. Két pont előnnyel vártuk a meccset, melyet 5000 néző szurkolt végig. 2-2-re álltunk, amikor felismertem, hogy a kapus némileg kint helyezkedik, fogtam, és átemeltem a félpályáról. Győztünk, feljutottunk. Hatalmas volt az ünneplés.
Az 1991/92-as bajnoki kiírásban harmadik helyen zártunk. Ez hatalmas eredménynek számított, és számít a mai napig. Kivételes garnitúra volt, rengeteg nagyszerű élményem kötődik az itt eltöltött időszakhoz, és túlzás nélkül ki merem jelenteni, hogy itt, Kabán soha nem lesz még egy hasonló csapat. Egy szezonnal később gólkirály lettem. Majd Kabára való visszatérésem után a 2007/08-as évadban is én lőttem a legtöbbet. Ebben hatalmas szerepe volt Szegi Zsoltinak, aki rengeteg gólpasszal segített hozzá a címhez – 37 találatból 27-et ő készített elő. A szurkolók szeretete is óriási volt, amiért a mai napig hálával tartozom az itteni embereknek, hiszen befogadtak, és az egyik kedvencük voltam.
Ezt követően kerültem Szoboszlóra, ahol szintén sikerült gólkirályi címet szereznem, annak ellenére, hogy a bajnokság vége előtt nyolc fordulóval visszakerültem a DVSC-hez.
Ezek mellett még rengeteg gólkirályi címet szereztél, különböző osztályokban. Fontos volt neked az, hogy te lőtt a legtöbbet, vagy csak úgy jött magától?
Világéletemben imádtam gólt szerezni, büszke voltam, és vagyok ezekre a címekre. Bár az igazsághoz tartozik, hogy néha elkapott a hév, és olyankor előfordult, hogy öncélúan oldottam meg a helyzeteket. Ilyenkor persze az edzőim mindig a fejemre koppintottak, mondván, a futball nem egyéni sportág. Gólt lőni egyébként mai napig szeretek. Ha az edzéseinken létszámhiányos helyzet alakul ki, mindig beállok. Bár úgy szoktam mondani, hogy én már csak sietek, és nem igazán tudok futni. De ha betalálok, mindig mondom a srácoknak: „Na, uraim, valahogy így kéne csinálni!”
Vannak emlékezetes góljaid?
Még szép, több is! Az említett félpályás gól mellett a ’87-es franciaországi tornán szereztem olyan találatot, mely előtt nyolc embert cseleztem ki. Amire pedig különösen jó szívvel emlékszem, az a Siófok ellen szerzett fejesgólom. Dombi elfutott, beadta, én pedig befejeltem.
De egy talán mind közül kiemelkedik: a Kabával Kazincbarcika ellen játszottunk az NBII-ben, akkor még Kondás Elemér is ott futballozott. Oldalhálós gólt szereztem, de a spori ennek ellenére megadta. Nyilvánvaló, hogy oldalt ment be a labda, bár lyuk nem volt a hálón, melyet egyébként újonnan vettünk. Sikerült hát a fizika törvényeit meghazudtolnom, mert hiába próbálták a meccs lefújását követően átpréselni a labdát az oldalhálón keresztül, az semmi pénzért nem akart a kapuba kerülni. Végül azzal a találattal nyertünk 1-0-ra. Elemértől a mai napig megkapom a magamét, ha találkozunk, hiszen mindig felemlegeti.
Említetted, hogy a kabai szurkolók szeretete, befogadása nagyon fontos volt számodra. A méltán híres debreceni publikummal milyen volt a kapcsolatod?
Csupa jót tudok elmondani a debreceni szurkolókról is. Bár egy ízben, amikor később Debrecenben jártam ellenfélként, tettem feléjük egy nem éppen baráti gesztust. Nagyon megbántam, elnézést kértem, és később rendezni tudtuk a nézeteltérést.
A forrófejű játékosok közé tartoztál?
Igen, sajnos mindig hevesebb vérmérséklet jellemzett. Volt is belőle gondom a pályán, hiszen csatár létemre elég sok sárga lapot gyűjtöttem, mindemellett pirosból is összejött egy pár.
Ma másképp csinálnád?
Mindenféleképpen. Egyrészt megpróbálnék higgadtabb, megfontoltabb lenni. Emellett az életvitelemen is változtatnék, hisz nem tagadom, annak idején nagyon szerettem bulizni. Talán jó lett volna, ha valaki a fejemre koppint, és észhez térít.
Egyetlen nagy bánatom egyébként az, hogy a felnőtt válogatottban nem sikerült bemutatkoznom, annak ellenére, hogy a korosztályos ranglétrát végigjártam. Öcsém azonban magára ölthette a címeres mezt, ez valamelyest kárpótol.
Roland és Gergő fiad is Kabán futballozik.
Igen, bár Rolandnak több komoly sérülése, és hosszabb kihagyása is volt. Ő védőként szerepel, Gergő azonban csatár. Illetve van egy lányom is, aki szintén kipróbálta a futballt, jelenleg viszont táncol.
Sportos család. Feleséged is sportolt valamit?
Nem, mára viszont teljesen megfertőztük a sport szeretetével, sokszor nagyobb szakértője a történéseknek, mint én.
Szabadidőd hogyan telik?
Igyekszem családdal, barátokkal tölteni. Egy nagy hobbim van, a lábtenisz. Illetve szeretek horgászni, emellett ott van a kispályás foci, és az öregfiú-csapatok. Így többes számban, hiszen időnként a Honvéd öregfiúitól is meghívást kapok. A futballközvetítések pedig jöhetnek minden mennyiségben. Persze van, ami kiemelt figyelmet kap, hiszen mint említettem, fanatikus Barca-szurkolóként a katalánok minden meccsét követem, és a DVSC-bajnokikra is igyekszem eljutni a Nagyerdőre. Egyébként a legtöbb sportágra nyitott vagyok, szeretem a kézilabdát, a teniszt, újabban pedig a röplabdát kedveltem meg.
Plókai Mihálynak minden jót kívánunk a továbbiakban!
T.S.