A pályán lehúzott évek után edzőként találta meg számításait, s immáron 1991 óta tevékenykedik utánpótlás-trénerként a Debreceni Sportcentrum-Sportiskola kötelékében. Minek köszönhető ez a – most már nyugodtan mondhatjuk – életen át tartó, futball melletti elköteleződés?
A futball egy fantasztikus játék. Szerencsésnek tartom magam, amiért a mai napig kitölti a mindennapjaimat. Amikor megcsap a tavaszi fű illata a pályán, mindig egy különleges érzés kerít hatalmába.
Mindig a pályán képzelte el az életét?
Gyerekként rendre az motivált, hogy benne legyek a tv-ben, vagy a rádiós körkapcsolásokban.
Sikerült. Majd az élvonalban is rendkívül korán debütálhatott.
Így van, szerencsére már 16 évesen bemutatkozhattam az NB1-ben, a Videoton színeiben. Az, hogy annyi idősen a bajnokik felén lehetőséghez jutottam, óriási dolognak számított. A légkör aztán Debrecenben még a fehérvári hangulatot is felülmúlta, és összességében remek éveket tölthettem itt. Remek csapattársakkal és szurkolókkal, sok szép élménnyel. Az emberek nagyon várták azt, hogy elsőosztályba kerüljünk, első bajnokinkon, a Vasas ellen húszezren buzdítottak minket. Egyik nagy szívfájdalmam, hogy ma már nem jár ennyi ember a meccsekre. Elvégre nem drágák a meccsjegyek, szép a stadion, jó a csapat, így sokszor fölteszem magamnak a kérdést, vajon hová tűntek a szurkolók.
A ’80-as évek magyar bajnoksága meglehetősen kemény volt, a védők nem kímélték a jó támadókat. Önre is utaztak?
Voltak kifejezetten kemény, hírhedt bekkek akkoriban, akik a legveszélyesebb csatárokat őrizték. Ők nem hezitáltak sokat, és az eszközeiket sem válogatták meg, hiszen feladatuk az volt, hogy elvegyék ellenfelük kedvét a játéktól. Természetesen nekem is volt részem durva belépőkből, de mindez a játék részének számított.
Ezzel együtt a játék színvonalát sem érhette kritika akkoriban…
Az egy más korszak volt, más futballal. Rengeteg jó játékos játszott a magyar pályákon, az emberek pedig valósággal ömlöttek a mérkőzésekre. A Videotonnál, 16 évesen volt szerencsém először átélni a szurkolók rajongását, de amikor később, Debrecenben kinyitottuk az öltözőajtót, csak annyit láthattunk, hogy óriási embertömegek lepik el a Csónakázó-tó környékét. Selyem Nándival, egykori csapattársammal, és jelenlegi kollégámmal sokat nosztalgiázunk a régi időkről.
Egykori társaitól többször hallottam, hogy a szurkolók konstans szenvedélyének voltak azért árnyoldalai is…
Természetesen. Amikor nem úgy ment a játék, bizony főhetett az ember feje. Előfordult olyan, hogy a Ladámat bevitték az erdőbe. Hiába kerestem, csak később szólt a biztonsági ember, hogy a szurkolók tüntették el. Aztán persze, meglett. Mindettől függetlenül csodálatos dolgokat, szép sikereket élhettünk át a pályán, és mindent egybevetve, ez egy gyönyörű sport, amely sokat tud adni az embernek. Minden értelemben.
Mikor dőlt el, hogy Debrecenben folytatja?
Egy rövid anekdota tartozik az érkezésemhez. Nem igazán ismertem a várost, így amikor azt mondták nekem, hogy három megállóra van a stadion, én a Nagyállomás felé tartó járatra szálltam fel, majd hiába kerestem az arénát. Aztán persze a villamos vezetője útbaigazított. Ami pedig a Debrecenbe szerződésem krónikáját illeti, annak idején talán türelmesebbnek kellett volna lennem a Videotonnál, ám nem tudtam várni, mindenáron futballozni akartam, és egyáltalán nem bántam meg, hogy végül a DVSC-hez igazoltam. A Vidi ellen aztán extramotiváltan futottam ki a pályára, gólt is szereztem, és összességében is jól ment a játék. Bár később, 1983-ban sajnos becsúszott egy kiesés, de olyannyira kiemelkedtünk a másodosztály mezőnyéből, hogy a következő évben az NB2-es csapatok jóformán imádkoztak azért, hogy jussunk fel az élvonalba. Ez végül nagyon simán sikerült. Később a DVSC ellen is extra erőbedobással küzdöttem, amikor Siófokon szerepeltem. Az ösztönzött, hogy megmutassam, képes vagyok még magas szintű teljesítményre.
Könnyen döntött, amikor a visszavonulás mellett tette le a voksát?
A Vasas ellen játszottunk kupameccset 1988-ban a Vágóhíd utcán. Egy Peha nevezetű játékos oda-vissza lefutott, ekkor már úgy éreztem, hogy érik a vége, s hiába volt szerződésem, abbahagytam.
Evidens volt, hogy edzőként is a futball mellett, s Debrecenben marad?
Pályám után adódott egy lehetőség a DVSC-nél, ám meglehetősen furcsa volt olyan játékosoknak edzést tartani, akikkel együtt futballoztam. Egyébként már pályám során foglalkoztatott a gondolat, hogy mihez kezdjek a foci után, így elvégeztem a TF-en az edzői szakot, majd a játékvezetőit is. Utóbbi munkakörben azonban soha nem gondolkodtam komolyabban, mivel úgy voltam vele, hogy eleget szidtak már a pályán.
Utánpótlás-edzőként van rálátása a magyar foci jelenlegi helyzetére is. Mi változott a régi időkhöz képest?
A mai futball már teljesen más, mint a régi volt, elvégre felgyorsult az egész világ, és rengeteg elvonóerő hat a fiatalokra, éppen ezért máshogy kell bánni velük, s máshogy kell megközelíteni őket. Én személy szerint nem tudom elfogadni a nagyképűséget, és azt, ha valaki folyamatosan a telefonját nyomkodja, vagy a külsőségekre koncentrál. Meg kell értsék, ahhoz, hogy célt érjenek a sportban, vagy az életben, mindig dolgozniuk kell. Mi annak idején azt is megtiszteltetésként éltük meg, ha vihettük a Vidi felnőttjátékosainak szerelését. S nekünk annak idején meg kellett küzdenünk azért, hogy az idősebbek megbecsüljenek, társként ismerjenek el minket. Amikor fiatalon bementem a nagyok öltözőjébe, illedelmesen köszöntem, majd megálltam a helyemen, s nem ültem le egészen addig, amíg az edző be nem jött. A pályán pedig bizonyítanom kellett, majd amikor a rutinosabb társak észlelték azt, hogy pontosak a beadások, vagy épp azt, hogy kettőzött erővel küzdök a labdaszerzéseknél, akkor már tudták, bízhatnak bennem a pályán. Alázat nélkül nem lehetett, s ma sem lehet előrébb jutni.
Jól érzi magát a jelenlegi munkakörben, a Debreceni Sportiskolában?
Felemelő érzés az utánpótlásban dolgozni, és azt kell, hogy mondjam, nekem szerencsém is volt, hiszen amikor a Sportiskolához kerültem, kitűnő edzői garnitúra alakult ki. Olyan remek szakemberekkel dolgozhattam együtt, mint Herczeg András, Sidó Csaba, Zolnai Lajos. Korosztályos válogatott játékosok sora került ki akkoriban a Sportiskolából. De most is kivételes közegben szervezhetjük mindennapjainkat, hiszen Kozma Misi személyében olyan vezető felel a szakosztályunkért, aki szívügyének tekinti a futballt és az itt zajló munkát. Egyebek mellett azt is ő harcolta ki, hogy U19-es korosztálya is legyen a Sportiskolának. Remek kapcsolatot ápolunk Herczeg Andrással és a Debreceni Labdarúgó Akadémiával, szerencsére több játékost át tudunk adni, elvégre a mi legfontosabb célunk az, hogy minél több fiatalunk a legmagasabb szinten folytassa a labdarúgást. Szerencsére az elmúlt években, évtizedekben rengeteg kiválóság jutott el a DVSC-ig és az élvonalig. Nem is kell messzire mennünk, elég csak Kinyik Ákos nevét mondanom, aki az idei szezon őszén meghatározó játékosa lett a Debrecennek. S hála az égnek minden évben tűnnek fel újabb talentumok. Nekünk pedig arra kell törekednünk, hogy a hasonló példák inspirálják játékosainkat a fejlődésben. Selyem Nándi kollégámhoz hasonlóan rendre azt hangoztatom a fiatalembereknek, hogy kizárólag tudatos és kemény munkával érhetők el a legmagasabb célok. Küzdeniük kell egymásért, a DSI-ért, és nem utolsósorban saját magukért. Nekünk, edzőknek el kell érnünk, hogy fiataljaink akarjanak játszani, bizonyítani, szerepelni, hiszen a futball egy nagy színház. Egész héten készülsz, majd hétvégén meg kell mutatnod, hogy mit tudsz. Muszáj elfogadni, hogy minden edzésnek, minden mérkőzésnek súlya van. Ezt jómagam is megtapasztalhattam anno, hiszen amikor a felnőttválogatott közelébe kerültem, s az ifiválogatottal a svédek ellen játszottunk, olyan rosszul ment a játék, hogy még a keretből is kikerültem. Egyébiránt elvárjuk azt, hogy játékosaink a suliban is helyt álljanak, hiszen „aki ott gyenge, az a pályán is gyenge”. A futball nem csak a passzokról, lövésekről szól, hanem legalább akkora mértékben észjáték. Érteni kell, hogy mely elemnek mi a célja.
Mi az állandóság titka?
A Sportcentrum vezetése mindent előteremt számunkra ahhoz, hogy minőségi és tartalmas munkát végezzünk, szerelésektől kezdve a pályákig minden szükséges feltétel adott. Becsky András, ügyvezető igazgató így fogalmazott annak idején: „Az anyagi vonzatú kérdéseket én megoldom, az Önök egyetlen feladata a szakmai munka!” Ennek megfelelően nekünk arra kell fókuszálnunk, hogy minél jobb csapatokat szervezzünk, s minél ügyesebb srácokat neveljünk. Kéréseink, problémáink nyitott fülekre találnak, Kozma Misi személyében pedig ideális vezetője van a szakosztályunknak. Jó itt dolgozni.
Felnéznek Önre a tanítványai? Hogy látja, mennyire fontos a mai fiataloknak, hogy egy egykoron elismert játékos irányítja őket?
Az edző személye nagyon fontos, és bizony, Nándival szerencsére még mindig oda rúgjuk a labdát, ahová kell. Egyébiránt nekem kitűnő nevelőedzőim voltak a Videotonban, majd Kovács Ferencnek is rengeteget köszönhettem itt, Debrecenben. Jómagam fontosnak tartom, hogy a játékosok megkapják a megfelelő terhelést, taktikailag, technikailag is fejlődjenek, ugyanakkor élvezzék is azt, amit csinálnak. Az edzőnek ebben megkérdőjelezhetetlen szerepe van, viszont lényeges az is, hogy az iskola, a szülő és a tréner között egyfajta összhang alakuljon ki, amely megfelelő irányt mutat a gyereknek.
Fotó: debrecenisportcentrum.hu
A futball mellett hogyan tölti szabadidejét?
Van több kisebb vállalkozásom is, elvégre fontos, hogy több lábon álljon az ember. A mindennapokban feleségem jelenti a legfőbb támaszt számomra. Emellett kitűnő pedagógus, kritikus helyzetekben bizalommal fordulhatok hozzá, és azt kell, hogy mondjam, remek meglátásai vannak, melyekből mindig tudok profitálni. Azt egyébként sem tudom titkolni, ha rosszul megy a csapatnak. Sőt, legtöbbször a kutyám is észreveszi rajtam, ha valami nem oké.
Jankovics Sándornak minden jót kívánunk a továbbiakban!
T.S.
