Mikor jártál utoljára itt?

Nem is tudom pontosan, ez a szoba (sajtószoba) akkor még bokszterem volt.  Teljesen elszakadtam a sporttól, nem követem figyelemmel, mi történt, történik itt. Olykor-olykor, amikor találkozók vannak, akkor jövök. Alig várom, hogy találkozzam azokkal, akikkel az egész életemet együtt töltöttem.

Annyi élmény köt ide, mint például, amikor Vali a takarítónő bejött edzés alatt, és ott ordibált szakadtunk a röhögéstől. Vagy amikor valakinek volt egy beköpése, (Komáromi) Ákos pedig ideges lett emiatt. Itt senki nem változik, és ugyanazok az élmények jönnek vissza.

Tegnap este is, ahogy lefeküdtem, jöttek az élmények, és jöttek az érzések. 1986-ban lettem válogatott, és akkor a DVSC majdnem miden egyes tagja válogatott volt, s nagyon jó viszonyban voltunk. Én akkor Miskolcon játszottam, a Borsodi Bányászban, és hát három éven keresztül hívtak a Lokiba. A lányok a válogatottban is mindig mondták, gyere már, gyere már. Jött értem Varga Gyuri, Komáromi Ákos, Engi Sanyi bácsi, és Németi Gyula, aki az én párom volt huszonvalahány évig. Ő hozott végül Debrecenbe 1988-ban.

Miért nem akartál ide jönni?

Talán a biztonság, talán a kényelem, plusz én szerettem Miskolcot. Onnan indult a pályafutásom, Miskolci Spartacus, utána Borsodi Bányász. Jó volt abban a csapatban játszani, szeretett bennünket a város, sikerélményt és emlékeket adtunk embereknek. Abban a csapatban meghatározó játékos voltam. Ugyanakkor kecsegtetett az a gondolat, hogy eljöjjek a DVSC-be, ahol minden poszton volt válogatott játékos. Láttam, hogy milyen dinamikával rendelkeznek, olyan gyors volt az a csapat, hogy kenterbe verte az egész magyar mezőnyt.

Milyen volt ebben a csapatban, a bajnokcsapatban játszani?

Kőkemény munkával indult. Nagyon nehéz volt felvenni a fordulatot, mire én felnéztem, a csapat többi része már az ellenfél hatosánál volt. Annyival másabb volt a tempó, olyan kőkemény edzésmunkát végeztetett Ákos, hogy állítom, férfiak nem végeztek annyit. Meg is volt az eredménye. Azt hiszem, életem legjobb döntése volt, hogy mégis igent mondtam.

Jeddi-Mária2 Jeddi Mária, aki ugyan nem volt tagja a bajnokcsapatnak, mégis mindenki bajnokká avattaEgy család része lettél itt, ami a csapatnál tartott hosszú éveken át.

A piros fehér mindig a vérem volt, a vérem lesz. 1988-ban jöttem ide, és 2002-ben hagytam abba a játékot. 1996-ban egy szezont Dániában majd 97-ben Székesfehérváron töltöttem, de utána visszatértem Debrecenbe. Nem is volt szándékomban máshová igazolni. Ide kötött minden. Ez a szurkolótábor, ez a város volt az otthonom. Itt voltak a barátaim, itt volt a sikerélmény, itt volt a lakásom. Minden-minden idekötött. Mai napig szeretem ezt a várost (csak az allergia ne lenne), imádtam ezt a miliőt.

Pont ezt beszélgettük most itt a portánál, hogy amikor én még Miskolcon játszottam, soha nem fogom elfelejteni, amikor jöttünk ide játszani, akkor még az Oláh Gábor utcai csarnokba. Attól a hangulattól mindenki lebénult, nem tudott megmozdulni a sokktól, amit ez a szurkolótábor rányomott az ellenfélre. Ez olyan egyedi, ami nem sok csapatnak van.

Nyilván a csapat mindig-mindig cserélődött, más volt a stílusa, az egyénisége mindegyik csapatnak, a játékosoknak. Más volt a ’88-as csapat, más az EHF kupát nyert csapat. Én nagyon szerettem itt játszani. Ez annyira jó érzés volt, és az is, hogy a szurkolók szerettek.

Amikor abbahagytad, akkor mi történt?

Amikor én befejeztem a sportot nagyon nehéz volt. Edzőként nem akartam funkcionálni, sokkal inkább lettem volna menedzser, aki jön, megy, intézkedik, kikaparja a gesztenyét a csapatnak.  Azonban nem kaptam erre lehetőséget, ami nagyon-nagyon fájt, hiszen más kézilabdakluboknál használják a játékosokat, a hírnevüket.

Ezen kívül volt valamilyen terved?

Nagyon nehéz, hiszen egy sportoló, egy kézilabdázó egész életben mást sem csinál, mint edzésre jár, meccsre jár. Én is egészen kis korom óta ezt csináltam. Harminchat éves koromig játszottam. Egyik pillanatról a másikra hagytam abba, nem volt levezető fázis, nem volt átmenet. Nem voltak kis csapatok, én azt mondtam, vagy profin csinálom, vagy sehogy.

Nagyon nehéz, amikor csak sportolóként funkcionálsz, adott esetben nem volt annyi lehetőséged tanulni, szakmát szerezni. Nagyon feszített volt a tempó, Magyar Kupa, magyar bajnokság, nemzetközi kupa, válogatottság. Folyamatos edzések, napi kettő, edzőtáborban pedig napi három, mellette kézilabdatornák. Júliustól májusig folyamatos munka. És amikor befejeződik a sportéleted, egy tollvonással vége. Vége a csapatnak, vége az életstílusnak, a sikerélményeknek, nem kapod meg ezt a szurkolótábort, minden más lesz. Nagy mélypont volt két évig az életemben.

Jeddi-Mária3 Jeddi Mária, aki ugyan nem volt tagja a bajnokcsapatnak, mégis mindenki bajnokká avattaMi segített ebből kilábalni?

Akkor kerestem valamit, amiben egy hasonló dolgot találok meg.  Amiben siker van, amiben csapat van. Akkor találtam meg egy MLM céget. Itt is csapat volt, itt is sikerek voltak, de teljesen előröl kellett kezdeni mindent. Rengeteget tanultam, önképzés, önfejlesztés, pedagógia, pszichológia, kommunikáció. Folyamatosan tanultam, tanultam, mindent elkövettem, hogy azt is profi szinten végezzem.

A maximalizmus bennem van. Itt találtam meg önmagam. Aztán a gazdasági válság, amikor az emberek nem engedhettek meg maguknak ilyen termékeket, a költségek kifizetése után, az azt eredményezte, hogy lassan csak kiadásaim voltak, és alig bevételek. Keresnem kellett valamit, ekkor jött négy évvel ezelőtt Anglia.

Mit csinálsz kint?

Először, amikor kimentem nagyon kemény volt, hiszen egy pillanat alatt döntést hoztam, nem beszéltem angolul, nem volt ott a családom, nem volt ott a fiam, nem volt ott senkim. Napi tizenhat órákat, sőt néha többet is dolgoztam, takarítottam. Először cégnek, majd kiépítettem a magam rendszerét. Utána megcsináltam öt féle masszázsból a vizsgákat, bár már itthon is volt ilyen elvégzett tanfolyamom. Van egy nagyon szép lakásom, és otthon dolgozom, masszírozok.

Ezen kívül próbálok valamilyen üzletet összehozni, folyamatosan dolgozom, folyamatosan mindig többre vágyom.

Ez így volt a pályán is. Ezt a céltudatosságot a sportból hozod?

Akinek miden nap meg van határozva, szinte forgatókönyvszerűen az élete, megvan a napi, heti, havi éves terve, ahhoz le kell tenni kőkeményen dolgokat az asztalra. Olykor mindent alá kell vetni. A családot, a barátokat, nincs karácsony. Más otthon a bejglit ette, amikor mi már Svájcban robogtunk kézilabdatornán. Nem láttam talán tíz évig a Virágkarnevált, mert mi mindig oda voltunk valahol nemzetközi kézilabdatornán. Én nem láttam mikor állt fel a fiam, és, hogy mikor jött ki a foga. Hat hónapos terhesen még edzettem, három és fél hónapos terhesen még európai kupa meccset játszottam. Három hónapos volt a fiam, amikor visszaálltam edzeni.

Megérte?

Meg. Ha még egyszer csinálnám, akkor is így csinálnám. Amikor bemegyek az Eon-hoz, és ott van a biztonsági őr, mindig megismer, és a legjobb sorszámot kapom. Embereknek olyan érzéseket, olyan élményeket tudtunk adni, mindegy, hogy gyerek volt, mindegy, hogy hetven éves, a csilláron is csüngtek a lelátón. Ezek olyan érzések, olyan élmények, olyan emberi értékek, amik miatt megérte. Olyan szeretet érzésem van, amit sehol nem tapasztaltam máshol. A sport az egy csoda. Az embereknek értéket ad, karaktert, kitartást.

Cs. E.