Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?
Elég későn kezdtem el focizni komolyabb szinten, annak ellenére, hogy már óvodáskoromban elkezdtem ismerkedni a labdával, és már akkor lekötött a sportág. Legtöbbször úgy tanulgattam meg a különböző játékelemeket, hogy néztem a televíziót, majd a meccsek szünetében kimentem gyakorolni, hogy rögzüljenek a látottak.
Bátyám a Titász Elektromosban futballozott, így hát elmentem oda. Fogarasi Józsi volt az edző. Egyszer csak bedobta a labdát középre, amire mindenki rárontott, mint a csirkék, én meg csak álltam egy helyben. Mindenki rúgta a labdát, amerre látott, és aki csak a legcsekélyebb mértékben bemutatott valami ügyes mozdulatot, már hívták másnap fél háromra edzésre. A többieket hazaküldték, köztük engem is. Két napig sírtam, majd újra kimentem, de akkor már ifi edzésre vettem az irányt. 14 éves voltam. Megcsináltunk néhány gyakorlatot, melyek végén légstoppal kezeltem le egy labdát, mire Fóhn Laci bácsi azt mondta, nagyon gyorsan menjek sportorvoshoz, mert vasárnap reggel meccsünk van. Bemutatkozásom jól sikerült, rúgtam is vagy 4-5 gólt. Nem kellett úgymond semmire sem megtanítani, jóformán mindent tudtam. Első szezonomban gólkirály lettem, megnyertük a bajnokságot, mely azelőtt még sohasem sikerült a Titász ificsapatának, két év múlva pedig már a nagycsapatban játszhattam.
Az MGM, az Építők és a Titász fúziója után is jó formában voltam, rengeteg gólt rúgtam. Már akkoriban hívott a DVSC, én pedig szerettem volna odaigazolni, hogy együtt játsszak Bodonyival, ám ez sajnos nem jött össze.
Nagyon fiatalon kerültél Újpestre, mely akkor kiemelkedett a magyar mezőnyből…
Az újpesti keretben akkoriban Fazekas, Zámbó, Fekete, Dunai II, Bene, Nagy Laci, Törőcsik fémjelezte csatársor játszott. Kis túlzással annak is örülhettünk, ha a padra odafértünk. Hiába nyertük az ifivel toronymagasan a bajnokságot, és hiába rúgtam 40-50 gólokat egy idényben, egész egyszerűen lehetetlen volt pályára kerülni a felnőttek között. Persze, sokat tanultam az ott töltött időszakban, így például azt, hogy nem kell minden lövőhelyzetet telirüszttel, erőből megoldani, szépen be lehet nyesegetni a labdákat, elvégre elég nagy az a kapu. Végül meguntam a várakozást, hiszen játszani akartam, így mindenképp lépnem kellett.
Milyen típusú játékos voltál? Mi számított erősségednek?
Már a kezdetektől fogva inkább a fineszes játékosok közé tartoztam. Bár nem voltam magas, viszonylag sok gólt szereztem fejjel, mert jó volt az ütemérzékem, mindig megpróbáltam mozgásból megoldani a helyzeteket, és megverni, megelőzni a védőimet. Nyolcadikos koromban amolyan kiegészítő jelleggel kézilabdáztam, ennek vélhetően nagy szerepe volt ebben, de ezeket a képességeket leginkább a grundon lehetett elsajátítani, tökéletesíteni. Annak idején magam is rengeteget rúgtam a bőrt a GÖCS bitumen-pályáján.
Debrecenbe visszatérve nagyon jól ment a játék, megszámlálhatatlan gólt szereztél…
A három debreceni évem mindenképp kiemelkedik. Nagyon ment a játék, 82 meccsemen 54 gólt rúgtam, és azt csak én tudom, hogy mennyi nehézség hátráltatott a játékban a folyamatos sérüléseim miatt. Soha nem akartam elmenni, ha elsőosztályú marad a gárda 1983-ban, aligha távoztam volna.
A szurkolók szeretete is eszméletlen volt, több mint tízezren buzdítottak minket a bajnokikon, a győztes meccsek után pedig rendre a hátsó bejáraton kellett elhagynom a stadiont, mert különben szétszedték volna a vadonatúj Ladámat, mely akkor valódi kincsnek számított.
Kikkel volt hagyományosan jó játékkapcsolatod a pályán?
Selyem Nándival, Tóth Ernővel nagyon jól megértettem magam a pályán, Jankovics beadásaiból pedig sok gólt szereztem. A debreceniekkel egyébként mai napig tartom a kapcsolatot.
A sérülések viszont nem kerültek el…
A Vasas pályán kezdődött minden, amikor Komjáti páros lábbal csúszott rám, ami önmagában nem lett volna olyan veszélyes, de a támaszkodó lábamat beszorította, lényegében nem hagyta, hogy elessek. Nem volt tartása a térdemnek, jobbra-balra mozgatva sem éreztem semmit. Addig nagyon mozgékony voltam, jobbra-balra csináltam a testcseleket, sérülések után viszont hiába akar az ember, már semmi sem teljesen ugyanolyan, mint előtte. Rengeteget faragtak, főleg hátulról, labda nélkül.
Előfordult olyan is, hogy egy Győr elleni bajnoki délelőttjén még a térdemből szívták le a váladékot, és délután már játszottam, mi több, két gólt is rúgtam, pedig gyakorlatilag nem éreztem semmit a sérült lábamból. Egy idő után azonban megtanultam együtt létezni és játszani minden problémámmal.
Debrecenből a Ferencvárosba szerződtél…
Szinte minden csapat megkeresett, de én a Fradit választottam. Novák Dezső hívott, akit menet közben leváltottak, Vincze Géza pedig inkább a saját nevelésű játékosokat akarta favorizálni, és nyíltan kijelentette a vezetőségnek, hiába igazolnak le, nem fog betenni a csapatba. Az első meccsen ennek megfelelően a tartalékban játszottunk, Ebedlivel és Pogánnyal például. Végül csak bekerültem, rúgtam a gólokat, és lényegében én tartottam benn a fővárosiakat az élvonalban. Ekkor kezdődtek az operációim, így ott sem tudtam kiteljesedni.
Gondoltál arra, mennyiben alakul másként a pályád, ha a sérülések elkerülnek?
Igen, gondoltam rá párszor. Tudásom körülbelül hatvan százalékát tudtam nyújtani a sérüléseim miatt, emiatt csúsztam le a világbajnoki kerettagságról, így a ’82-es tornát gipszben néztem. De ezzel együtt kell élnie egy profi futballistának. Elvégre, aki frontra megy, könnyen megsérülhet.
Vagy épp mi lett volna, ha annak idején, fiatalon nem az Újpesthez szerződök, ugyanis volt több megkeresésem is.
Pályafutásodat Ausztriában fejezted be, harmadosztályban.
Igen, bár korábban Németországban adódott egy lehetőségem, szintén a harmadik ligában, de ennyi sérülés és kihagyás után nem mertem bevállalni. Ausztriában egykori csehszlovák-válogatott, Magyarországról disszidáló edzőnk volt, aki első edzésemen amolyan bemelegítő futásként azt mondta, irány a hegy, majd vissza. A többiek már rég lejöttek, mire én felértem. Lent aztán kezem-lábam remegett, el is fáradtam, plusz nem igazán voltam hozzászokva a hegymászáshoz. Beadták nekem a labdát, amit az ötösről sikerült nyílegyenesen fölévágnom. Csak nevetni tudtam a mozdulatsoron. Meccs előtti napon aztán elküldtek a sportboltba, hogy válasszak magamnak futballcipőt, edzőcipőt, meg mindent, amire szükségem van. Akkor úgy voltam vele, hogy minden bizonnyal a soron következő lesz az első, egyben utolsó meccsem a csapatban.
Ennek ellenére mégis maradtál, hogy sikerült ez az időszak?
Nyolc évet húztam le a harmadik ligában, 179 meccsen 182 gólt rúgtam, és bár volt, hogy alig bírtam kimenni a pályára, valahogy mindig bemelegedett a bokám. Játszottam például Mario Kempes ellen is, aki az argentin vb legnagyobb sztárja és gólkirálya volt. Ez azért érdekes, mert annak idején sokszor hozzá hasonlítottak. Végül 1996-ban, 40 évesen hagytam abba. Mindig hívtak magasabb osztályba, de nem vállaltam. A befejezést követően marasztaltak, legyek edző, de én hazavágytam, mint ahogy az Ausztriában eltöltött időszakban is itthon éltem, Budapesten, illetve akkor már működött családi vállalkozásunk is.
Manapság mivel foglalatoskodsz? A futballtól teljesen eltávolodtál?
A családi vállalkozásunkban dolgozom, egy kávézót üzemeltetünk Debrecen belvárosában. Illetve 2009-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség felkért szövetségi ellenőrnek, így hivatalos személyként járom bajnoki mérkőzéseket és kupameccseket, ami kikapcsolódásnak is megfelelő, így időm nagy részét ezek az elfoglaltságok töltik ki.
T.S.
