Bohus-Karnik Mercédesz két intéznivaló között meséli el, hogyan került a DVSC-hez, de természetesen kitér arra is, hogy milyenek a munkás hétköznapok a klubnál: „Itt nőttem fel Debrecenben, majd néhány év hajdúnánási játék után visszatértem a városba. Pályafutásom végeztével pedig jött a lehetőség, hogy a klubnál dolgozzak. Kézenfekvő megoldás volt, így örömmel vállaltam el. Persze, az elején furcsa volt úgymond átállni a másik oldalra, de elmondhatom, hogy évről-évre, napról-napra tanulok bele a szerepkörömbe, hiszen mindig új kihívásokkal kell szembenéznem, ezt pedig nagyon szeretem. Hivatalos minőségemben ugye technikai vezetőként tevékenykedek a klubnál, de elég sokrétű a munkám, konkrétan mindent intézek és kontrollálok, ami a csapat körül történik – kezdve mondjuk a meccsek leszervezésétől, a kapcsolattartáson, és az új játékosoknak történő albérlet-keresésen át egészen a papírmunkáig. Mindig van mit csinálni, nyaraim például annyira sűrűk, hogy jóformán beköltözök ide. Amennyiben van szabadidőm, igyekszek mozogni, általában futni szoktam, mert az kikapcsol. Bár nyaranta ezt nem mindig tudom megvalósítani, de egy szeptembertől májusig terjedő intervallumban már tudok rá időt szakítani.” Testvére hogyléte felől is érdeklődünk, érkezik is a megnyugtató válasz. „Köszönjük a kérdést, Szabina nagyon jól van, remekül érzi magát az MTK-ban, sikerült beilleszkednie. Remélhetőleg eredményes szezont zár majd csapatával.”
Mercédeszhez hasonló utat járt be Kőrizs-Sopronyi Anett, hiszen ő is pályafutása befejeztével állt munkába a klubnál. „A Lilla-téri Általános Iskolában egy válogatón fedezett fel Komáromi Ákosné, s az ötödik osztályt már sporttagozaton kezdtem meg a Hunyadiban. A DVSC-nél fokozatosan kerültem egyre feljebb és feljebb a korosztályokban. Felnőttként pedig kiemelkedő élmény volt a debreceni tábor előtt játszani. Egyébként pályafutásom valamennyi állomásán jól éreztem magam, bár viszonylag sok helyen jártam, hiszen megfordultam a DVSC-n kívül Dunaújvárosban, Nyíradonyban, Hódmezővásárhelyen, de az Itxako-nál is és a Zajecar-nál is kézilabdáztam. Vili bá’ poénosan megjegyezte visszatérésemkor, hogy reméli, elbírja még a klub Sopit, tudniillik, előbb Nyíradonyban és Debrecenben, majd spanyol állomáshelyemen is anyagi problémák merültek fel. Ami a munkát illeti, valójában utolsó évemben felmerült annak lehetősége, hogy pályám befejeztével a DVSC-nél maradjak, és lényegében már akkor el is indult az egész. Manapság körülbelül 4 órát dolgozom itt benn, de persze van olyan, amikor ez az időszakasz kitolódik. Az elején szokatlan volt visszazökkennem a 8 hónapnyi nyugalomból, de mára elmondhatom, felvettem a ritmust. A MedHotellel is én vagyok a kapcsolattartó, ha kell, oda is napi szinten bemegyek, és intézem, amit kell. Jelen pillanatban nyitott kérdés, hogy újra visszatérjek a pályára. A nyíradonyi keretben ott vagyok, de még nincs meg a szerződésem, mert a mai napig olyan típusú ember vagyok, aki szereti maximálisan odatenni magát, így csak akkor kezdek el valamit, ha tudom teljes értékűen csinálni. Egy héten egyszer kijárok edzeni, és bár két évi nem mozgás és egy szülés után meglehetősen nehéz visszazökkenni, meglátjuk, hogy alakul a jövő. Szeretném csinálni, de a babám, és az itteni teendőim mellett még képlékeny a dolog.”
Sopi kisbabája jövő hónapban lesz egy éves, természetesen róla is kérdeztük az egykori klasszist, avagy szeretné-e, hogy sportoljon csemetéje. „Ha az apja tehetségét örökli, mindenképp sportolni fog”- csap le a magas labdára, s jegyzi meg viccesen Attila, ám Anett gyorsan átveszi tőle a stafétát. „Nagyon telik az idő, hiszen még csak 11 hónapos, de már most nagyon jó barátságban áll a labdával. Ha a kézilabdát választja, elszánt és tehetséges lesz benne, mindenképpen támogatom majd, de semmit sem fogok erőltetni. Az a szülő pedig pláne nem szeretnék lenni, aki megmondja a gyerekének, mit hogyan csináljon, segíteni persze tudok majd neki mindenben, akárcsak az édesapja, hiszen ő versenyszerűen úszott öt évig, majd kézilabdázott is.”
A sort a sajtófőnök, Bereczky Attila folytatta. „Négyesünkből én vagyok itt a legrégebb óta, hiszen 2008 nyarán lettem hivatalosan a klub alkalmazottja, de már korábban belekerültem, sőt, úgymond beleházasodtam a DVSC-családba (párja a klub rekordere és legendás játékosa, Nyilas Tünde – a szerk.), így már jóval ezt megelőzően segédkeztem a csapat körül. Én addig Pesten dolgoztam újságíróként, s mondhatni, teljesen véletlenül mentem el a ’92-es szófiai kupadöntőre, ugyanis egy kollégám nem tudott elutazni. Onnantól kezdve jó viszonyt ápoltam a debreceniekkel, egyre többet jártam le. Majd összeházasodtam Tündével, s született egy fiunk, aki most 20 éves. Már a klasszikus időkben is volt, hogy én szerveztem a sajtótájékoztatót, s még a klubnál való hivatalos állásvállalásom előtti időkből is volt olyan vezető, akivel kifejezetten baráti viszonyt ápoltam. Kezdetben a sajtóügyek intézése és a honlappal kapcsolatos teendők tartoztak a feladatkörömbe, de egyre inkább kiszélesedett tevékenységi köröm, aminek köszönhetően egyéb munkáim is egyre jobban háttérbe szorultak, s ma már a kézilabda élvez abszolút prioritást. Mercivel, Sopival és Lalával jelen pillanatban a világ legjobb stábjában dolgozhatok, nagyon jó az együttműködés, remekül segítjük egymást. Nincsenek megszabott feladatok, Lalával például mi raktuk össze a LED-falat, de bárki elmegy gyógyszerért, vagy elvisz egy játékost a repülőtérre, így nincs olyan probléma, vagy feladat, amely megoldatlanul marad. Meccsnapokon ugyan nem mi játszunk, de mindig van bennünk drukk és feszültség, izgulunk a Lányok helyett is. Ami pedig a sportolást illeti, én félprofi szinten futballoztam, a főiskolán megszerveztem a nagypályás csapatot. Aztán inkább úgy döntöttem, elkezdek írni róla, és innentől – 1989-től – datálódik újságírói pályám, mely a Sportplusz című lapnál kezdődött” – meséli. Majd kiemeli, hogy a jelenlegi klubvezetés és menedzsment munkája példaértékű abban a tekintetben is, hogy kiáll a szurkolók mellett, hiszen folyamatos együttműködés és kommunikáció révén a feszültebb pillanatokban is megtalálják a közös hangot, mind a fanatikusokkal, mind a szolidabb kézilabdabarátokkal. „Fontosnak tartjuk a szurkolókkal való kapcsolattartást, a párbeszédet, ebben pedig Ábrók Zsolt ügyvezetőnek is hatalmas szerepe van. Hiszen mindig le tudunk ülni, és meg tudunk beszélni minden problémás kérdést, meghallgatjuk az észrevételeket, kéréseket. Tavaly a rosszul sikerült meccsek után is folyt a véleménycsere, átrágtuk magunkat a történteken, mindenki kiöntötte lelkét vérmérsékletének megfelelően. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy a DVSC-család továbbra is ilyen összhangban működjön, hiszen a mindenkori kézilabdacsapatnak alapvető és fontos tartozéka az elhivatott és lelkes szurkolótábor.”
Mire Attila mondandója célegyenesbe ér, újfent megérkezik Szűcs Lajos, aki szűk félórán belül körülbelül harmadik alkalommal tér vissza az irodába, hiszen mindig van mit csinálni, de persze jut némi idő arra is, hogy meséljen kicsit, saját szemszögből. „Én 4 éve dolgozom a klubnál, mióta Zsolti az ügyvezető. Ezt megelőző időszakban is ehhez hasonló grafikai tevékenységeket végeztem, csak egy teljesen más iparágban, a gyógyászatban menedzseltem a dolgokat, tehát sporthoz idáig nem volt közöm. Zsolt ügyvezetőként más koncepciót és szemléletet kívánt megvalósítani, és akkor kerültem a képbe jómagam is. Felkért arra, hogy emeljük magasabb szintre a marketinget, így elvállaltam. Kezdetben még csak részmunkaidőben, de ma már én is teljes értékű tagja vagyok a kézilabdaklub menedzsmentjének. Feladatköröm minden olyan marketing, reklám és informatikai jellegű tevékenység, mely kapcsolódik a csapathoz. Szeretnénk egy egységes, átlátható brand-et létrehozni, és mindenki felé nyitni, kommunikálni, kezdve a kisgyermekektől egészen az idősekig. Fontos, hogy a DVSC alatt mindenki gondoljon egy jó dologra.” Kérdezem szabadidejéről is, melyből mostanság aligha juthatott neki túl sok. „Nincs túl sok szabadidőm ugyan, pláne most, de focizom a városi bajnokságban, illetve természetesen igyekszem két kislányommal és a családommal is időt tölteni. Ők is sportolnak, most kezdődik majd a műkorcsolya-szezon, jönnek a versenyek. Az is egy szép kihívás, hogy mindezt összeegyeztessem a munkámmal, de megoldjuk.”
A látogatás délután háromkor ér véget, de a napnak még közel sincs vége számukra. Rövid csarnoktúrát, és egy-egy fotót követően mindenki visszatér a napi teendőihez, hiszen holnap hazai pályán is bemutatkoznak a Lányok az idei bajnokságban, és egyfajta izgatottsággal vegyített várakozást legbelül mindenkin érezni lehet.
A DVSC-TVP menedzsmentjének sok sikert kívánunk a továbbiakban!
T.S.